Always and forever - 6. Rémálom

Sziasztok! Elkezdődött a suli, romlik az időjárás, szóval minden szívás, de azért még vannak jó dolgok az életben. Például a fanfic-ek. Jó olvasást! :)

Napjainkban:

Elijah szenvedélyes pillantással mérte végig az előtte álló alakot, ahogyan lassan kigombolta hófehér ingének gombjait, majd hagyta azt a padlóra csúszni. Izmos mellkasa kapkodó lélegzetvételének ritmusára emelkedett és süllyedt, majd jól szabott nadrágjának derekánál kezdett matatni.

Ekkor a vele szemben álló személy kezei kinyúltak, és érzékien végigsimították szálkás felsőtestét, majd lenyúlva ő húzta le a nadrágot Elijahról, pont, ahogyan alig egy perce a legidősebb Mikaelson testvér szabadította meg őt a sajátjától. A férfi közelebb lépett, testük összeért, majd ajkaik lázas csókban találtak egymásra.

A csókok hevesebbek, az érintések követelőzőbbek lettek, és Elijah belemarkolt a hozzásimuló férfi fenekébe, mire az belenyögött a másik szájába.

- Oh, ez az, Klaus – morogta vadállatiasan Elijah. – Gyerünk, testvérem, többet. Adj nekem mindent – suttogta szerelmesen a másik ősi füleibe…..

Az út menti, poros kis fogadó elhagyatottnak tűnhetett a távolból. Sehol egy fényfolt, az ablakok és ajtók félig lógtak a zsanérokon, életre utaló jeleket nem látni. Ám mint tudjuk, nem volt teljesen lakatlan a szálló. Ott élt a tulaj, aki jelenleg épp három kiadó kis szobájának egyikében kényszerült álomra hajtani fejét, ugyanis az ő saját lakrészét elfoglalta Klaus, meg az a két fiatalos, csinos hölgy, akiket a férfi szerzett neki.

Pontosabban, már csak a két hölgy élettelen teste, ugyanis Klaus az utolsó cseppig kiitta mindkettőt, miután örömét lelte bennük szexuálisan. Másra nem is voltak jók.

Hirtelen egy ijedt, velőtrázó kiáltás verte fel a vidék szinte már halottian nyugodt csendjét, mire pár száz méterrel arrébb egy nyúl ugrott elő a bokorból. Nini, egy élőlény!

A hang Klaustól származott, akinek verejtékes felsőtestére rátapadt szűk, szürke pólója, és zihálva kapkodta a levegőt. Évszázadok óta, sőt, lassan egy egész évezred telt el, hogy utoljára rosszat álmodott volna. Már kiskorában kinőtt belőlük, vagy, ahogy magában szerette megfogalmazni, túlnőtt rajtuk. És soha nem is kísértették semmiféle, se jó, se rossz víziók álmaiban. Egészen mostanáig.

Sötéten meredt maga elé, és érzelmek egész armadája száguldott át rajta másodpercek alatt. Zavarodottság, hogy újra álmodik; félelem, hogy valaki betört a fejébe; kétség, hogy még mindig uralja-e saját elméjét; düh, hogy mindez megtörténik vele. Fájdalom, a képektől, melyek még mindig élénken, TÚL élénken villództak a szemei előtt, s melyektől heveny hányinger tört rá.

Összeráncolt homlokkal, fáradtan sóhajtva vágódott hátra az ágyon, kiterülve a kissé kényelmetlen, de nagyméretű matracon, és próbálta kiűzni a fejéből az imént látott rémképeket, sikertelenül. Pont ekkor újabb emlékképek furakodtak az elméjébe, és akárhogyan is igyekezett másra koncentrálni, kizárni őket a tudatából, most sem járt sikerrel, és lelki szemei előtt újfent megelevenedett a múlt.

10. század:

- Ááááááá – sikoltott fel félelmében egy kisfiú, majd felpattantak a szemei, hogy riadtan kémleljék a sötétben a környezetét. Összehúzta magán vékony kis takaróját, és remegve ült fel, minél kisebbre húzva össze magát.

Mikor nagyjából helyreállt a légzése, és lecsillapodott heves szívverése, nyugtalanul pillantott körbe a szobában. Egyik oldalán Kol szuszogott békésen, elnyílt szájából nyál folyt a párnájára, mögötte Elijah aludt kissé mocorogva, majd Rebekah hevert kiterülve a sor legvégén, halkan horkolva, hosszú, szőke hajzuhataga a szélrózsa minden irányába meredezett. A másik oldalon Finn feküdt nyitott szemmel, és figyelmesen tanulmányozta Klaust.

- Mi történt, öcsi? – kérdezte halkan suttogva, nehogy felébresszék a többieket.

- Rosszat álmodtam – vallotta be Klaus, és megremegett az emlék hatására. – Nem fontos. Aludj vissza – sutyorgott vissza, de ő maga nem mozdult, tudva, hogy még egy darabig úgysem lesz képes újra elaludni.

- Mi volt az? – ült fel Finn is, és kicsit közelebb húzódott öccséhez, hogy jobban hallják egymást.

- Butaság. Semmi – csóválta a fejét Klaus. – Aludjunk!

- Én is szoktam ám rosszat álmodni, tudod – sütötte le szemeit Finn, és megértő tekintettel pillantott a kisfiúra. – Szóval, mi volt az? – kérdezte újra.

- Én…. Van egy nagy, sötét erdő, és én ott futok. És néha repülök is egy kicsit, de inkább csak futok… És menekülök valami elől, valami nagy és ijesztő elől – mesélte riadt tekintettel Klaus. – Nem tudom, mi az, de valami állatféle lehet, mert négylábú, és nagy fogai vannak. De sosem látom, csak homályosan, meg érzem azt a nedves lihegését a nyakamban. Félelmetesen liheg! – szakadt ki belőle, és rettegve húzódott összébb ültében.

Finn mellé kucorodott és átölelte az egyik kezével megnyugtatásképp. Érezte, mennyire remeg a karja alatt.

- Ennyi? Utána felébredsz? – érdeklődött halkan.

- Nem… még nem. Utána meglátom az erdő szélén a falut. Azok a fenevadak végigkergetnek az utcán, egészen a házunkig. Én befutok, és ők sosem jönnek utánam, szerintem nem tudnak, de be akarnak. Nagyon. Kint állnak, és csak várnak, hogy valahogy bejussanak – motyogta Klaus megtörten, és egy apró könnycsepp gördült ki a szeméből. – De ugye nem fog sikerülni nekik, bátyó? – nézett fel csillogó szemekkel Finnre.

- Nem fognak, ígérem – rázta a fejét a nagyobbik fiú, majd –tőle szokatlanul gyengéden- végigsimított Klaus hátán, és azt tanácsolta, próbáljon aludni, majd megígérte, hogy ő majd őrködik, hogy ne juthassanak be a szörnyetegek a házba.

A kisfiú hálásan pillantott fel bátyjára, majd bizonytalanul bólintott, és visszafeküdt a helyére. Finn közelebb húzta a saját fekhelyét, és szorosan egymás mellett hevertek a sötétben, míg Klaust el nem nyomta újra az álom.

Ekkor Finn elgondolkodva pillantott le kisöccsére, és még őt magát is meglepte a szeretet olyan intenzitása, amit akkor érzékelt. Majd ajkain egy halvány mosoly körvonalával átfordult a másik oldalára, és ő is elmerült az álmok színes tengerében.

Napjainkban:

A rozoga ágyon fekvő vámpír arca megrándult, ahogy hirtelen újra a jelenben találta magát. Olyan intenzíven érzékelte ezeket az emlékeket, mintha a jelenben történnének vele, vagy mintha ő kerülne be egy időutazó gépbe, és jutna ezáltal vissza a gyermekkorába.

Idegesen vágott rá a matracra, és ingerült tekintetével a mini, nagy dobozú TV kapcsolója után kutatott. Hátha bejön itt, a világ végén bármiféle csatorna vagy adás. A remény halovány volt, de attól még ott volt.

És Klausnak szerencséje lett, pár percnyi szuggerálás és nyomkodás után talált egy csatornát, melynek még hangja is volt. Ez már több, mint amit remélni mert, és tökéletesen megfelel a célra, hogy elterelje a figyelmét az emlékek okozta gondolkodási kényszertől.

Néhány pillanattal később elvigyorodott örömében, ugyanis csalhatatlan érzékkel sikerült egy pornócsatornát kifognia. Először egészen elképedt, hogy azt vajon hogyan lehet fogni itt a tanyán, aztán eszébe jutott, hogy az öreg tulaj valószínűleg egyedül él itt. A vén kujon!

Mindenesetre így már sokkal elviselhetőbbnek tetszett a szebb napokat látott fogadó kritikán aluli felszereltsége. Klaus elégedetten dőlt hátra az ágyon, és szegezte tekintetét érdeklődve a TV képernyőjére, abban a biztos tudatban, hogy most kellemes percek elé néz, melyek majd kárpótolják az eddigi kényelmetlenségekért.

És valóban, ahogy a TV-ben egy új jelenet kezdődött, melyben két fiatal nő épp lopózott befelé igencsak hiányos öltözékben egy hálószobába, Klaus már nem is a gondjaira figyelt, csak a képernyőre.

Mikor a nők elkezdték lehámozni egymásról azt a maradék pár ruhadarabot, és a kamera jól ráközelítve mutatta idomaikat, az ősi kezdett felizgulni, de nem foglalkozott vele különösebben. Ma éjjel már volt nővel, kettővel is, és most a rémálom után valahogy nem volt kedve ehhez az egészhez. A rémálom, na, tessék, témánál vagyunk.

Erőnek erejével visszafordította figyelmét a televízió kijelzőjére, és szinte szuggerálta a vonagló, csókolózó nőket. Ekkor esett le neki, hogy valójában egy femslash van műsoron. Látszik, mennyire figyelt…

Miután ezt felfedezte, már egy kicsit nagyobb érdeklődéssel szemlélte a dolgokat. Igaz, életének hosszú évszázadai alatt bőven volt alkalma ilyet is látni, de lényegesen ritkábban, mint a hagyományos hetero párosítást.

A képernyőn a két nő épp ádáz párnacsatába kezdett, minden egyes dobásnál kidüllesztve melleiket, minden találatnál erotikusan nyögve vagy sikoltozva. Klaus egy percig némán figyelte a párharcot, majd újabb emlékképek tolakodtak a fejébe, és kezdték elhomályosítani a TV-ben látott jelenetet. Az ősi hősiesen küzdött a láthatatlan erő ellen, amely a fejébe űzte a képeket, de nem volt elég erős, elméjének falai leomlottak, és újra a múltban találta magát.

10.század:

- Nem igaz, mert engem kért meg rá – heveskedett Kol, és mérgesen pillantott fel bátyjára.

- Határozottan emlékszem, hogy nekem mondta először – vitatkozott Finn, és ugyanolyan indulattal nézett le a fiúra. Nagyon ritkán veszekedett bármiért is, de ha egyszer harcba szállt az igazáért, rendkívül kitartóan tudta védeni az álláspontját.

- Nem! Nekem mondta, hogy vigyázzak, amíg hazaér – állította továbbra is határozottan Kol.

- Azt mondta: „Finn, Kol! Ügyeljetek az ételre, amíg elmegyek a piacra! Hamarosan jövök.”, és itt határozottan az én nevem áll előbb – idézte fel Finn, milyen utasítást adott édesanyjuk, mikor elsietett a piacra néhány további hozzávalóért, mely kifogyott otthon.

- Igen, tehát az én nevemet mondta közvetlenül azelőtt, hogy figyeljünk – bólogatott lendületesen Kol, és elégedetten fonta karba a kezét, hogy lám, mégis neki van igaza.

- De hát engem hívott először magához segíteni – akadékoskodott Finn, és nem értette, hogy lehet ilyen keményfejű az öccse, hogy nem hajlandó belátni az igazat.

- Akkor is… - kezdte volna Kol, nem engedve, hogy a bátyja nyerjen, ám Elijah megelégelte a vitatkozást, és kemény hangon rájuk szólt:

- Rendben, ebből most volt elég! Finn, ne legyél már ilyen gyerekes, hogy leállsz veszekedni Kollal. Kol, miért kell mindig szembeszállnod a bátyáddal? – nézett határozottan, számonkérően rájuk.

A nagyobbik Mikaelson fiú kissé bűnbánóan hajtotta meg a fejét, de közben nem akarta hagyni, hogy Kolé legyen a megtiszteltető feladat, hogy vigyázzon az ételre. A kisebbik ellenben továbbra is dacosan meredt bátyjaira, azzal az eltökélt szándékkal, hogy ő fog őrködni a leveses kondér mellett.

Klaus csöndesen ült az egyik sarokban, a szúnyogcsípéseket vakarászta a lábán, és nem tudta felfogni, hogy lehet ilyen túlbuzgó Finn és Kol. Nem értette, hogy lehet, hogy mindketten ennyire akarják azt a nyamvadt kötelességet, hogy az ebédre felügyeljenek. Nem normálisak. Ez már biztos.

Annak mindenesetre örült, hogy Elijah közbelépett a vitának, mert már rendkívüli módon idegesítette a két fiú vitája. Buzgómócsingok. Most is várakozásteljesen emelte pillantását legidősebb bátyjára, enyhe csodálattal, hogy neki simán sikerült elhallgattatni a két hülyét. Remélte, hogy gyorsan rendet tesz köztük, mert semmi kedve nem volt tovább hallgatni ezt a tyúkpert. Nem is kellett csalódnia.

- Mindketten önző módon magatok akartok vigyázni az ételre, és az meg sem fordul a fejetekben, hogy együtt tegyétek, ahogyan pedig édesanyánk is kérte. Nem az egyikőtöket vagy a másikótokat utasította, hanem mind a kettőtöket – tisztázta a helyzetet, ezzel kényszerítve a két fiút, hogy belássák, egyiküknek sem volt igazuk. Persze, tudták azt ők már korábban is, de nem akarták beismerni.

- Most azt kéne mondanom, hogy amiért ilyen rondán viselkedtetek, én fogom figyelni, hogy rendben legyen az étel – fenyegette meg őket, mire a két leszidott fiú ijedten pillantott fel rá, attól félve, hogy komolyan megteszi, tényleg nem engedi őket teljesíteni a feladatot, és mikor anyjuk hazajön, szégyenszemre Elijah-t fogja a kondér mellett találni.

Ám Klaus nagyon jól tudta, hogy a legnagyobb Mikaelson fiúnak esze ágában nincs így tenni, egyrészt mert nem venné el az öccseitől, amiért annyit harcoltak, másrészt, mert a legkevésbé sem vágyik rá, hogy levest kavargasson az elkövetkezendő fél órában. Így aztán ő derűsen szemlélte az eseményeket.

- Viszont úgy döntöttem, meghagyom nektek a feladatot, egy feltétellel – emelte fel egy ujját Elijah. – Felváltva vigyáztok rá ketten. Egy kicsit Finn, utána egy kicsit Kol, és hogy ne legyen több veszekedés, én mondom meg, mikor cseréltek – jelentette ki, majd várakozásteljesen pillantott öccseire, hogy elfogadják-e az ajánlatát.

Finn pár másodpercnyi gondolkodás után beleegyezően bólintott, ám Kolt nem volt ilyen egyszerű meggyőzni.

- Ne már! Én…- próbált volna újra tiltakozni, de Elijah most is elhallgattatta.

 - Nincs vita! Vagy megfelel, vagy Finn vigyáz rá egyedül – közölte ellentmondást nem tűrően, és Kol egy darabig állta a pillantását, majd belátta, hogy ideje visszavonulót fújnia, és duzzogva bólintott, majd elvonult a fal mellé, hogy majd ott várakozik. Elijah elégedetten nyugtázta, hogy ez elsimítva, és intett nagyobbik öccsének, hogy menjen figyelni a levest, amíg nem szól neki, hogy csere.

Klaus halvány mosollyal pillantott fel Elijah-ra, aki lehuppant mellé a sarokba, és fejcsóválva figyelte a lelkesen kavargató Finnt, valamint a duzzogó Kolt.

- Miért akarnak olyan nagyon segíteni? – érdeklődött értetlenkedve Elijah-tól.

- Azért, testvér, mert azt szeretnék, ha anyánk megdicsérné őket – világított rá a fiú az okra, ami olyan nyilvánvaló volt, Klausnak mégsem jutott eszébe. Őt bezzeg sosem dicsérték meg, bárhogy is törte magát, így hamar letett róla. Fölösleges energiapocsékolás.

- Csak ezért? – csodálkozott rá, amit Kol is meghallott, és felkapta a fejét.

Ekkor valamelyik falusi fiú megállt a ház előtt, és Elijah nevét kiáltozva hívta a fiút, aki nyugtalan pillantást vetett öccseire, majd abbéli reményében, hogy nem szedik szét a házat és egymást, kisietett az újabb hívás hallatán az ajtón. Klaus továbbra is álmélkodva nézett farkasszemet öccsével. – Komolyan képesek vagytok ennyit vitatkozni azon a nyamvadt levesen, csak hogy meg legyetek dicsérve? Szánalmas – biggyesztette le az ajkát.

Kol erre feldühödve vágott vissza neki, vérig sértve a lekicsinylő megnyilvánulástól.

- Nem az! Igenis megéri, de te ezt nem értheted, mert folyton elrontasz mindent, és ezért téged sohasem dicsérnek meg – ellenkezett a legkisebb Mikaelson fiú, és elégedetten látta, hogy Klaus szemeiben először fájdalom, majd harag csillan.

- Nem igaz! – kiáltott rá Kolra, frappánsabb válasz híján.

- De igen! Ügyetlen vagy, mint egy kislány! Mint Rebekah, mikor elesett, de be sem merte vallani – gúnyolódott Kol, és élvezettel figyelte, mint sikerül a szavaival felmérgelnie Klaust, aki most dühödten pattant fel, és indult el öccse felé.

- Bekah-t tényleg kergette az a fiú – védte húgát Klaus, ahogyan közelebb sétált Kolhoz. Finn kezében megállt a fakanál, ahogyan a két fiút figyelte. Kol ma nagyon kötekedős hangulatában van, az egyszer biztos. Bár mikor nem?

- Persze, mert láttad is, mi? – vonta fel a szemöldökét a kisfiú. – Ott voltál talán te is? Vagy téged is megkergetett? – húzta az agyát Kol, és rendkívül élvezte a helyzetet.

Klausnál ekkor pattant el valami, és indulatosan öccsére vetette magát. Kolt nem érte felkészületlenül a mozdulat, már ott markolta a kezében a párnáját, amin éjszaka szokott aludni, és erőteljesen Klaushoz vágta. A fiút váratlanul érte a becsapódó tollpárna, de gyors reflexeinek köszönhetően elkapta, és visszadobta.

Kol ekkor már nem csak a saját, de Klaus és Elijah párnáját is megragadta, és elszánt, gyilkos párnacsata vette kezdetét. Röpködtek a tollpihék, nyögések hallatszottak, tompa puffanások, ahogyan egy-egy párna célt talált.

Finn egy percig fontolgatta, hogy megkísérli szétszedni őket, ám aztán eszébe jutott, hogy így csak ő vigyáz a levesre, Kol már el is felejtette, és most amúgy is más dolga van. Ráadásul így még kap is egy kicsit Klaustól, ami igazán ráfér már az engedetlen, gonosz kisgyerekre. Tehát visszafordult a kondérhoz, és komoly gonddal kevergette tovább a tartalmát, míg mögötte ádáz küzdelem folyt két öccse között.

Így talált rájuk Esther, mikor hazaérkezett a piacról, kezében szokásos fonott kis kosárkájával. Letette az asztalra terhét, majd villámló tekintettel masírozott oda két gyermekéhez.

- Elég legyen! Mégis mit műveltek? – kiabált rájuk, mire mind a két fiú megdermedt. Csak most vették észre, hogy anyjuk hazaért. Ebből még baj lesz. Kol bűntudatosan, Klaus inkább félve hajtotta le a fejét.

- Hát az úgy volt, hogy… - kezdett bele félénken Klaus, de Kol félbeszakította:

- Klaus meg akart ütni, én meg megvédtem magam a párnákkal, és utána… hát, utána verekedni kezdtünk – ismerte be, és dühösen pislogott szeme sarkából bátyjára. – De én nem akartam, én csak megvédtem magam – bizonygatta, majd kétségbeesésében még néhány könnycseppet is ejtett. Kényszeresen meg akart felelni édesanyjának, főleg, mert állandóan rossz fát tett a tűzre, és valamivel muszáj volt kompenzálni, ugyanis titokban attól rettegett, hogy őt is olyan sokszor fogják megbüntetni, mint Klaust, ha ő is olyan gyakran rossz.

- Elhiszem, fiam – bólintott kissé megenyhülve Esther, és megörült, hogy megint Klaust sikerült bűnbaknak kihozni. A család fekete báránya, gondolta szégyenkezve, majd lehajolva megsimogatta a könnyes szemű Kol haját, és haragosan meredt Klausra.

- Szégyelld magad, Niklaus! Bántod a kisebbet, és ráadásul ezzel rongálod az ágyneműt, melyet oly nagy gonddal varrtam nektek – szidta meg a lehorgasztott fejjel álló, magában indulatoktól fortyogó, de kifelé ügyesen begyakorolt bűnbánó arckifejezést mutató fiút.

- Bocsáss meg, anyám! – kérte Klaus, ahogy mindig. Kezdte unni a nap, mint nap lezajló párbeszédet. Ő bocsánatért könyörög, az anyja pedig nagy kegyesen megadja neki, majd kitalál valami büntetést. Utálta az egészet. Egyszer kedve lett volna megmondani, hogy esze ágában nincs bocsánatot kérni valamiért, ami nem is az ő hibája. De eddig sosem tette.

- Rendben van. A fiam vagy, Niklaus, megbocsátok neked – bólintott Esther, ahogyan mindig, szintén kissé kelletlenül ismételve el a szokásos mondatokat. – Viszont – kezdte, és itt jön a képbe a büntetés, - a te feladatod összevarrni a párnákat, hiszen te is szakítottad szét őket. Azon kívül kérj bocsánatot Koltól is, és ha legközelebb meglátom, hogy bántod, apád is hallani fog a dologról – fenyegette meg.

- Bocsánat, Kol – motyogta Klaus fojtott indulattal, megalázottan.

Mikor Esther elégedetten bólintott, és visszatért a vásárolt holmikhoz, meglátta a kondér mellett kavargató Finnt, és büszke meghatódottság ömlött el az arcán.

- Jól van, Finn, ügyes vagy, hogy vigyáztál a levesre, köszönöm – hajolt le, és nyomott egy puszit fia fejére, majd fáradtan lerogyott az asztalhoz.

Klaus még mindig az előbbi incidens hatása alatt, dühösen viharzott ki az ajtón, és pár másodperccel később a hasonlóan mérges Kol követte, akit az utóbbi jelenet készített ki, mikor Esther megdicsérte a szorgalmas Finnt.

Esther mindezt észre sem vette, ugyanis kimerülten ücsörgött egy széken, és halványan gömbölyödő pocakját simogatta, melyben már ott növekedett a következő kis Mikaelson gyermek, szülei nagy örömére.

Finn odasétált anyjához, és óvatosan odatette kis tenyerét a hasára. Esther elmosolyodott, és beletúrt kisfia hajába. Annyira büszke volt rá, Finn volt a legjobb az összes fia közül, ragaszkodó és szófogadó, mindig segíteni akart. Nagyon remélte, hogy születendő fia is ilyen rendes gyerek lesz.

Elijah eszéből, jóindulatából és csodálatra méltó udvariasságából is örült volna, ha megvan valamennyi a leendő kisfiúban, meg Rebekah édes ragaszkodásából, csupa szeretet szívéből, vagy Kol dacos kitartásából, de Niklausnak nem tudott egy olyan tulajdonságát sem, amit szívesen látott volna viszont. Az a gyerek egy selejt volt, az ő saját szégyenfoltja.

Az ő saját szégyenfoltja, melyet kénytelen minden álló nap elviselni, mindig ott van az orra előtt, mint valami kegyetlen emlékeztető a hűtlenségére, melyről Mikaelnek sosem szabad tudomást szereznie, mert megölné érte mindkettőjüket. Amúgy sem szereti ő sem Niklaust, biztosan érzi, hogy valami nem stimmel azzal a fiúval, hogyha nem is tudja megmondani, mi az.

Nem is olyan nagy baj, hogy állandóan őt büntetik és ő áll a legkevésbé közel hozzájuk, így legalább Mikael nem tölt vele olyan sok időt, nem figyel rá annyira, sőt, ha így folytatják, lehet, hogy előbb-utóbb ki is tagadja. Az lenne a legjobb, akkor biztosan nem derülhetne fény arra a pár évvel ezelőtti kis afférjára Niklaus apjával…

Egyelőre azonban a gyerek a családjuk része, róla is gondoskodniuk kell, ha tetszik, ha nem. És reménykedni, hogy soha senki nem jön rá az igazságra, mert azzal mindenki csak rosszul járna. A jóképű, kedves férfi, Niklaus apja, sőt az egész szeretetreméltó családja, akiket azóta persze utál, de még emlékszik, valaha mennyire jóban voltak. Ő maga, és a gyermekei szintén megszenvednék.

Nem, ez az ő örök titka lesz, az ő örök szégyene, Niklaus életének megkeserítője.

 Köszi, ha elolvastad, remélem, tetszett. Ha a véleményedet megosztanád velem, leköteleznél. ;)

A következő részben megismerhettek egy új, saját szereplőt, aki még egy jó darabig boldogítani fog minket, lesz humor és mélyebb tartalom is, szóval csupa király dolog... ;)Jó hétvégét! 

Következő fejezet >>