Always and forever - 8. Vásárfia

Sziasztok!  Íme, a nyolcadik fejezet, ami ugyan csak átvezető jellegű, de azért van benne múlt és jelen is, ahogyan azt megszokhattátok. Jó olvasást! :)

Napjainkban:

A hatalmas, zsúfolt piac zajszintje olyan hangosnak tetszett, hogy Klaus biztos volt benne, csak hallássérült emberek élhetnek a környéken. Valószínűleg csak azok bírják elviselni ezt az egész napos, förtelmes ricsajt: kisgyerekek kiáltoznak, sikítoznak; öregasszonyok sopánkodnak; nagydarab kofák árulják portékájukat, minél inkább próbálva túlkiabálni a konkurenciát; mérges apukák ordítoznak követelőzős gyermekeikkel, kutyák ugatnak, fiatalasszonyok pletykálnak. Ha létezik is olyan egészséges hallású ember, aki hajlandó ideköltözni, az biztos, hogy nem sokáig marad az, még ha csak aludni is jár haza.
Ahogy a férfi végigfuttatta pillantását tömegen, miközben lassan araszolt két idős nénike és egy kislány -, valószínűleg egyikük unokája - mögött, olyan színkavalkád fogadta, hogy szinte káprázott bele a szeme.
És ha mindez nem lett volna elég, nem csupán hallotta és látta, de szagolhatta is a piac auráját. Minden irányból különböző illatok szálltak felé, a vattacukortól kezdve, a sülő kolbászon és a friss kürtőskalácson át egészen a drága, keleti parfümökig. Ehhez jött még a nap felől sugárzó égető hőség, a tömeg fülledt izzadtsága és melege.
Klaust eleinte igencsak lesokkolták az összes érzékszervét bombázó hatások, főleg, hogy már nagyon régóta nem volt ilyen közvetlen közelségben az emberekkel, illetve ennyi emberrel egyszerre. Most úgy érezte magát, mintha hirtelen bedobták volna egy nagy üveggömbbe, ami tele van mindenféle érzéssel.
Mégis, úgy érezte, már szüksége volt erre a lépésre. Miután visszaért a városba, kibérelte a lehető legdrágább szálloda luxuslakosztályát – pont, ahogy azt az a boszi elvárta volna tőle; és pont, ahogy normális esetben cselekedett-, vett egy hosszú fürdőt, hogy lemossa magáról a dzsuvafészek mocskát, majd szexelt egy jót a szobalánnyal, miközben kissé megcsapolta. Végül pedig aludt egy pár órát, hogy tökéletesen kipihenten ébredjen.
Most azonban mégis itt poroszkál a közeli piac kellős közepén, úgy, hogy nem is akar venni semmit, csupán azért, mert már nem tudott mit kitalálni. De szó szerint. Ébredés után azonnal nekiállt kigondolni, mi legyen a következő lépése, azonban hiába erőlködött, ivott meg egy egész üvegnyi öreg Glenfiddich-et, kapcsolgatta kicsit a plazmatévét, sehogy sem jutott eszébe semmi használható.
Így aztán jobb híján fogta magát, felöltözött, és elindult sétálni egyet a környéken, mikor ráakadt a térre, a rajta kialakított piaccal. Eredetileg egyáltalán nem állt szándékában emberek közé merészkedni, igyekezett csak akkor elvegyülni köztük, ha egy üzlethez vagy egy kutatásához muszáj volt megtennie.
Mégis, a napokban már sokadjára csodálkozott rá saját magára, mikor egyszer csak azon kapta magát, hogy elhaladt pár zöldségárus és halkereskedő közt, és magával ragadja a piactéri forgatag. Aztán itt kötött ki a két öregasszony és a kisunoka mögött, hogy pár perc zavart, kényelmetlen érzéseket keltő csoszogás jután rávegye magát az ellazulásra, ugyanis másképp esélye sem volt rá, hogy eszébe jusson valami.
Végül is, itt legalább sok ember, rengeteg tárgy megfordul, valamelyik csak meghozza a várva-várt ihletet. Ahogy megszemlélt egy remek öntöttvas árukkal telepakolt asztalt, és továbblépett a következő standhoz, egy középkorú, nagydarab afroamerikai ragadta meg a karját.
- Vegyen egy bugyit a feleségének, uram! – kínálta a másik kezében tartott számtalan fehérneműt az ősi felé, aki fintorogva szabadította ki kezét a markából -, nem mellesleg itt egy csodálkozó pillantást kapott a fekete férfitól-, majd lenéző pillantást vetett rá, és igyekezett továbbállni, ám a tömeg feltartóztatta.
- Ugyan, uram, van itt szexi tangám is! A felesége imádná – kiabált utána, Klaus pedig elgondolkodott, hogy leüti vagy megcsapolja, de végül úgy döntött, az szabotálná az ötletszerző körútját, így aztán fejcsóválva lépett a következő standhoz.
Legalább egy órányi eseménytelen sétafikálás, megannyi erőszakos árus, és rengeteg érdekes portéka után Klaus még mindig semmivel sem volt előrébb, mint azelőtt. Igaz, beszerzett egy tökéletes kialakítású tőrt, valamiféle állati csontból készült, kényelmes markolattal. A fegyverek a gyengéi voltak.
Még akkor is, ha teljesen értelmetlen, de hatásosnak szánt jeleket véstek rájuk. Az egyik helyen például több íjjal és kiskéssel találkozott, melyeken olyasféle feliratok álltak, mint ’epertáska’ , ’dobozoskék’ vagy ’orrszag’, hogy csak az elfogadhatóbbakat említsük. Ezek legalább valóban létező szavakból álltak, nem úgy, mint sok másik.
Klaus erős vágyat érzett, hogy gúnyosan röhögjön minden egyes darabnál, ami a keze ügyébe került, de végül aztán visszafogta magát. Méltóságon aluli és feltűnő lett volna felvilágosítania az árust a tévedéséről. Inkább megtartotta magának ezt a manapság már ritka, de hasznos tudást, és ennek birtokában választotta ki a most már tulajdonában lévő tőrt, amelyre az ’erő’ szó került.
Nem hogy valóban létező szó volt, de még imponált is az ősinek. Az erőt tartotta a legfontosabb tulajdonságnak, a félelemkeltést a leghatékonyabb módszernek. És hosszú élete során még senki nem tudta az ellenkezőjét bizonyítani eme remek elgondolásnak.
Már épp kezdte feladni a reményt, és készült visszatérni jó kis légkondis lakosztályába, mikor nem messze meglátott egy asszonyt, amint lenge nyári ruhájában, szőke haját kontyban összefogva nézegeti a barackokat, hogy aztán elégedetlen fejcsóválás kíséretében kiválogasson pár darabot, és berakja a kosarába. A kezében lógó fonott kosárba. Abba az egyszerű, barna vesszőkosárba...
És itt indult meg a következő emlékroham, pedig Klaus már komolyan kezdte elhinni, hogy vége szakadt. Olyan nagyon remélte, hogy ennyi volt. Már legalább másfél napja semmi, erre most megint itt van egy, a fenébe is! Alighogy ezt végiggondolta, minden eltűnt a szemei elől, ami a jelenhez tartozott, hogy átadja helyét a múlt kísértő képkockáinak.

 10. század:

- Sziasztok, gyerekek! Megjöttem! – kiabált Esther a konyhában, ahogy letette terhét, a súlyosan megpakolt, szokásos kis vesszőkosarát, és elkezdte előpakolászni belőle a vásárolt holmikat.
Klaus és Rebekah pont a kis ház hátsó ajtajánál játszottak, míg a többiek kint a kertben. Kol és Finn, amint meghallották édesanyjuk hangját, elhajították a kezükben levő játékszereiket, és csapot-papot otthagyva rohantak be a házba, de még így sem érhették utol Rebekah-t, aki másodpercek alatt a konyhában termett.
Elijah mosolyogva, elnéző fejcsóválással baktatott utánuk, útközben felszedve a szanaszét dobált dolgokat, amiket öccsei hagytak ott. Mikor Klaus mellé ért, előreengedte az ajtóban, és együtt léptek be a ház fő helyiségébe.
Esther kis biccentéssel nyugtázta, hogy ők is bejöttek, majd így szólt:
- Segítsetek kipakolni, és meglátjátok, mit hoztam nektek! – nézett csillogó szemmel gyermekeire.
Erre persze Kol azonnal túrt is bele a nagy kupacba, majd’ fellökve kishúgát a nagy igyekezetben. Nagyon remélte, hogy aki többet segít, az többet is kap majd.
- Én akkor is segítek, ha semmit nem hoztál nekem, anyám – közölte Finn méltóságteljesen, mire Kol elvörösödött, de nem tett hozzá semmit, hiszen ő igenis akarta a jutalmát. Elijah eddig türelmesen várta, hogy odaférjen a kosárhoz, és segíthessen, de mikor erre a kijelentésre Klaus úgy tett, mintha öklendezne, nem tudta elfojtani a kikívánkozó mosolyt.
- Ez nagyon rendes tőled, kicsim, de azért csak hoztam neked is valamit – simogatta meg elégedetten Finn fejecskéjét Esther, aki szerencsére nem volt szemtanúja Klaus reakciójának. – Igazán megérdemled, nagyon jó fiú vagy – dicsérte tovább fiát, és Klaus most már komolyan, minden túlzás nélkül úgy érezte, heveny hányinger kerülgeti. Még Elijah és a kis Rebekah is furcsa fejet vágtak, de persze mindnek volt annyi esze, hogy ne említse a dolgot.
Kolnak is feltűnt, hogy Finn kitüntetett figyelemben részesül, ezért gyorsan megszólalt: - Anyukám, a zöldségeket hátravigyem, vagy kellenek az ebédhez? – kérdezte angyali mosollyal, majd utálkozó pillantást vetett Finnre Esther háta mögött.
- Hagyd csak, kicsim, mára zöldséges ételt terveztem. Apátok még pár napig biztosan nem jön haza a vadászatból, addig nem tudunk húst enni – közölte, majd rámosolygott a kosár körül buzgón pakolászó Kolra is.
Nem sokkal később minden a helyére vagy a nagy üstbe került, amiben már vígan rotyogott a pépes állagú akármi, ami ebéd gyanánt készült.
- Na, ki kíváncsi, mit kap? – kérdezte Esther csilingelő hangon, mire a következő pillanatban az összes gyerek ott állt körülötte, még Klaus is, bár kissé elbújt Elijah háta mögött. Tartott tőle, hogy nem lesz olyan szép vagy jó vagy finom vagy hasznos vagy vicces vagy érdekes az övé, mint a többieké szokott. De akkor is örülni fog neki, ezt elhatározta.
- Itt is van egy… gyolcsbaba – emelte ki az asszony a vesszőkosár aljából a nevezett kis tárgyat, és ragyogó mosollyal figyelte, mint kezd el szökdécselni örömében Rebekah, mikor odaadja neki az új babáját.
Kol fintorgott egyet, de aztán gyorsan visszafordult a kosárhoz. Olyan volt ez nekik, mint valami feneketlen, bűvös kalap a bűvésznek. Mindig más került elő belőle, ezer csodát rejtett.
- Két cukorka – bukkant fel újra Esther keze a kosárból, és a zörgős papírba csomagolt, ragacsos édességdarabkákat Kol és Finn kapta, utóbbi egy cuppanós puszi kíséretében.
Miután a két fiú versengve hálálkodott a vásárfiáért, gyorsan elvonultak elfogyasztani azokat. Bár Kol halkan, kissé méltatlankodva morgott valami olyasmit, hogy Finn cukorkája nagyobb, mint az övé, de aztán inkább elmerült az édes élvezetben, amit az nyújtott.
- Elijah, te már elég idős vagy, hoztam neked egy batyut, hogyha esetleg nemsokára vadászatra kísérnéd édesapátokat, vagy el kéne menned egy szomszédos faluba, legyen mibe pakolnod – nyújtotta át Esther a méretes anyagot, ami inkább táska volt, mint batyu, hiszen még füle – avagy pántja- is volt. Igazán takaros kis batyu –vagy táska -, annyi biztos.
- Niklaus, te is kapsz ám valamit! Akartam venni neked egy új nadrágocskát, mert ez már elég rongyos, de Eliza szégyentelenül drága árat számol fel érte – fordult végül a kisfiú felé. – Szóval egy bőrszíjat vettem neked. Azt akaszthatsz rá, amit akarsz, vagy oda rakod, ahová csak akarod – adta oda Klausnak nagy kegyesen az anyja a vékony, hosszú, barna szíjat.
A gyerek keze szorosan megfeszült körülötte, és tudta, hogy mindenképpen ki fog találni valamit, amivel különlegessé teheti azt a szíjat, olyanná, hogy Esther meglássa, most az egyszer igenis nagyon jó ajándékot hozott Klausnak. majd ő megmutatja!
Elijah kissé szomorkásan fürkészte öccse elszánt pillantását, azon tűnődve, vajon mi járhat a fejében, majd gyorsan megköszönte Esthernek a batyut, és gondosan felakasztotta egy szögre a hátsó falon.
Klaus gondosan elrejtette a bőrcsíkot a párnája alá, hogy amint alkalma nyílik rá, kiszökhessen vele az erdőbe, és eldughassa Elijah-val közös kis búvóhelyükre. Eldöntötte, hogy ez igenis nagy kincs. Csak azt nem tudta még, hogy hogyan. De az már részletkérdés.

Napjainkban:

Klaus kétségbeesetten szorította két kezét a halántékára, igyekezvén elűzni az emléket az agyából, de valami megint az útját állta, míg végig nem játszódott benne az egész. Ami ugyan alig volt pár másodperc, de az igen kínkeserves volt számára.
Tudta, hogy ha nem harcolna a képek ellen, hanem elmerülne bennük, hagyná, hogy ellepjék az elméjét, akkor nem lenne fájdalmas. Csak el kéne fogadnia őket. Viszont pont ez volt az, amire nem volt hajlandó. Azzal beismerné a titokzatos, nagy erejű valakinek, hogy veszített. Márpedig Klaus soha nem veszít.
- Uram, jól érzi magát? – hajolt hozzá egy fiatal lány segítőkészen, mikor megtántorodott, és kissé meggörnyedt az emlékroham alatt. A férfi felnézett a kedves, aggodalmas arcba, a következő pillanatban pedig a lány nyakán lüktető erek vonták magukra a figyelmét.
Szemfogai pillanatok alatt megnyúltak, hogy egy szempillantás alatt, könnyedén átszúrhassák a lány finom, vékony bőrét. Szívott néhány élénkítő hatású, forró kortyot, majd gyorsan elengedte a lányt, lekapta a karjáról a vékony kardigánt, amit ott lóbált, hisz a hőségben semmi szüksége nem volt rá, és a nyakára tekerte.
Tudta, hogy szegényes megoldás, nem is volt büszke magára, de egy tömeg kellős közepén tört rá a szomjúság, ami nem is annyira a táplálkozásról, inkább zilált idegei csillapításáról szólt. Így hát, ha már megtörtént a baj, ez kívánkozott legjobb megoldásnak. Megigézte a lányt, hogy tegyen úgy, mintha mi sem történt volna, majd fogta magát, és elsuhant, minél messzebb a helyszínről.
Már az sem érdekelte, ha valaki észreveszi, hogy köddé vált egyik pillanatról a másikra. Az sem számított, hogy a lány ijedten fogja mutogatni az ismerőseinek a nyakán ejtett kis, vérző sebet. Semmi sem volt olyan fontos, mint hogy végre nyugodtan, az emlékektől biztonságban bezárkózhasson valahová.
Bár jobban belegondolva, lehet, hogy sehol sincs biztonságban tőlük. Olyan, mintha valaki ismerné a múltjának, a gyermekkorának minden percét, és alig várná a pillanatokat, mikor egy-egy apró részlet stimmel, hogy akkor lecsaphasson, eláraszthassa Klaus elméjét az emlékekkel. De ez persze lehetetlen. Az egyetlen személy, aki ismeri az ősi múltját, legalábbis ilyen behatóan, az maga Klaus. Márpedig ő nyilvánvalóan nem terrorizálhatja saját magát.
Pár perccel később Klaus előregörnyedve ült a luxushotelbeli lakosztályának plüsskanapéján, és olyan erősen agyalt, hogy belefájdult a feje. Remek, ennél jobb aligha lehetne…
Akárhogy is törte a fejét, ötlete sem volt, ki okozhatja neki a rohamokat. Pontosabban, logikus lett volna, hogy egy boszorkány az, de melyik boszorkány rendelkezhetne annyi erővel, amivel könnyedén legyűri Klaust? Melyik boszorkány ismerné ilyen jól a gyermekkorát? És legfőképpen: miért tenné ezt bármelyik boszi is? Hiszen semmi értelme, azon kívül, hogy belülről támadja őt ez a dolog.
Hmm, jobban belegondolva, lehet, hogy ha már külsőleg nem tudták őt elpusztítani, akkor most belülről próbálkoznak. Roppant cseles. És nagyon idegesítő, hiszen akkor ezek szerint kitapintották egy gyenge pontját. Várjunk csak! Neki nincs is gyenge pontja. Akkor kitapintottak valamit, amiben pillanatnyilag fölé tudnak kerekedni, míg meg nem találja a megfelelő megoldást, amivel kiküszöbölheti a problémát, és újra ő uralhatja a terepet itt is.
Mikor Klaus céltudatosan felállt, hogy először is egyen valamit, csillapítandó valóban jelentkezni kezdő éhségét és makacsul kitartó fejfájását, majd fejben készítsen egy listát azokról: akiknek az útjában van – terjedelmes felsorolás-, vagy ellenük cselekedett a múltban – ebből rengeteg lesz, valószínűleg el is halasztja a listakészítés ezen részét nyugdíjas, unalommal teli napjaira -, akik ellenséges és erős boszorkányok – ezekből is van ám bőven -, végül pedig azokról, akiket elég erősnek tart, hogy legyőzzék őt – na, ez az a lista, amire olyan sok név kerülhet fel, mint ahányszor Klaus valóban meg fogja írni azt a kibaszott listát. Egy sem.
Alig tett azonban a férfi pár lépést a szobában, a nagy gondolkodás közepette nem figyelt oda és nekiment a dohányzóasztalnak. Ez nem lett volna probléma, de a dohányzóasztal üvegből készült, Klaus pedig nagy lendülettel ütközött neki. Végeredményben lett egy szilánkosra tört üveglap, négy üresen árválkodó kovácsoltvas asztalláb, és egy szétkaszabolt farmerben, véres lábakkal, mindennek a közepén fetrengő Klaus.
Csodás, úgy tűnik, mégis lehetett még jobb ez a nap. Az elhamarkodott kijelentések…
Az ősi fennhangon, egy utcagyerek szókincsével átkozódva kászálódott ki a romok közül, hogy aztán legalább fél órát töltsön a szilánkok izomból, húsból, bőrből való kivájkálásával, máskülönben nem tud összeforrni a szövet. Egyszerűen fantasztikus!

Hát, most ennyi lenne. Reményeim szerint a következő fejezet időben érkezik, és hosszabb is lesz, valamint tartalmasabb. (Célzok itt kicsit több Tamorára... ) Jelenleg pocsékul vagyok, de ha mázlim van, pár nap alatt  kiheverem a betegséget, és tudok az írásra koncentrálni. :) Addig is... kommenteknek nagyon örülnék. 

Következő fejezet  >>