Always and forever - 11. Békabéke

Sziasztok! Mindjárt itt a karácsony! Ti is olyan pocsékul álltok még ajándékügyileg, mint én, vagy már gondoskodtatok a meglepetésekről? ;) Ha utóbbi, akkor jól tettétek, ha pedig előttetek még a keresgélés, sok szerencsét hozzá. Boldog karácsonyt, így előre is! :)

10.század:
- Menj innen, Elijah! Utállak! - kiabálta a kisfiú, könnyes szemmel lapulva egy fa törzséhez, remélve, hogy bátyja nem talál rá az erdőben. Erre volt némi esély, ugyanis Klaus remekül bele tudott olvadni a környezetébe. Noha másfelől meg Elijah volt remek a dolgok (és személyek) megtalálásában.
- Klaus, kérlek, hallgass meg! - visszhangzott az idősebb fiú felemelt hangja, könyörögve, szinte kétségbeesetten. - Csak hallgass végig, és utána eldöntheted mit gondolsz. De előbb azt szeretném, ha tudnád az egész történetet, hogy tisztán láss, és a valós tények fényében ítélhess, nyugodt lelkiismerettel. Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket, öcsém, te okosabb vagy ennél - zengtek Elijah komoly szavai teljes meggyőződéssel, és mindegyikük tévedhetetlenül célba ért, amit az egyik közeli fa mögött lapuló Klaus egyre kevésbé hidegen csillogó szemei is remekül mutattak, bár ezt Elijah nem láthatta, csak remélte, hogy tud hatni az öccsére.
Nem hagyta volna így itt, egyedül és nagyon is dühösen, ugyanis attól félt, valami őrületes hülyeséget követne el elkeseredésében. Hiszen ha még ő sincs ott neki, akkor ki marad? Tudta, hogy az öccse szereti a családjukat, még az anyjukat is, csupán Mikael képezett kivételt ez alól. De a férfit valójában csak édesanyjuk szerette, esetleg Kol és Rebekah, akik még nem értették meg, milyen borzasztó ember is valójában mélyen tisztelt atyjuk. Aki valóban tisztelt volt mindannyiuk által, sőt, találóbb a rettegett. De semmiképpen sem szeretett.
Az is lehet, hogy mindez a 'Klausnak szüksége van rám' csupán kifogás volt, valójában egyszerűen azért jött az öccse után, azért kiabált és csörtetett át az aljnövényzeten, elszántan kutatva a kisfiút, mert nem bírta elviselni, ha össze voltak veszve. Amint kibillent a köztük levő mély, meghatározhatatlanul bonyolult érzelem az egyensúlyából, valahogy a lelki békéje sem volt már az igazi, így minél sürgősebben igyekezett helyrehozni a problémát, legyen az bármilyen jellegű. Felelősséget érzett iránta.
- Nem érdekel - morogta Klaus az orra alatt, még jobban lapulva a fa hideg, durva törzséhez, de nem volt túl határozott a hangja, Elijah pár mondattal elérte, hogy a jeges, tomboló düh és forró, keserű csalódottság emésztő elegyéből bizonytalanság és dac és fájdalom és elveszettség keletkezzen. Talán még megbánás is, amiért nem várta meg, mit reagál a bátyja, csak elrohant. De ezt az utóbbi érzést hamar visszafogta, hiszen mégis milyen lenne már, ha még ő érezné magát rosszul Elijah marhasága, árulása miatt. Őrület. Ő most éppen nagyon haragszik, és okkal teszi ezt.
- Én csak féltelek téged, öcsém! Érted tettem, értsd meg - kérlelte tovább Elijah, és nagyon nyomorultul érezte magát.
Végül feladta a fák közt keringést, rájött ugyanis, hogy ha megáll, és tovább beszél, Klaus kénytelen lesz meghallgatni. Ha pedig az öccse menekülőre fogná - menekülőre a szavak elől, melyek talán meghallgatásra találnának szívében-, akkor az avar zörgéséből meg tudná állapítani, hol van, merre megy, és követhetné. Ha viszont tovább járkál, a saját lépteinek neszező zajától semmit sem fog meghallani a kisfiú egyébként csendes osonásából, és óvatlanul szem - pontosabban fül- elől tévesztheti Klaust.
- Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon merész és okos volt, ugyanakkor meggondolatlan és még túl fiatal, hogy átlássa a való világ szeszélyeit és veszélyeit. Ez a fiú tiszta szívből, odaadóan, magától értetődő természetességgel szerette a családját, ám nagyon korán rá kellett döbbennie, hogy hiába nyújtja magát, azaz mindenét, amije csak volt, tálcán a szüleinek, azok valamilyen okból kifolyólag nem tudnak ugyanazzal a törődéssel és elfogódottsággal nézni rá, mint a testvéreire - kezdett mesélni Elijah, pont úgy, ahogyan a falu időseitől, esetenként édesanyjuktól hallották a tábortűz körül, esténként lefekvés előtt, vagy munka közben unaloműzés céljából.
Lassan, mély átéléssel beszélt, akaratlanul is maga előtt látva mindent, amit kiejtett a száján, és tudta, Klaus is kezdi megadni magát a mese varázslatának. Még akkor is, ha ez nem is igazi mese, csak ő találja ki most. Más szempontból viszont ez nagyon is igazi mese volt, hiszen minden szava valóság, csupán egy ártatlan csomagolásba bújtatott sötét fájdalom és zöld menekülések és vörös szenvedés és kék lélegzetvételek és lila elmélkedés. A báránybundába - vagy éppen nagymamaruhába - bújt farkas. De most ez csak egy mese volt, vagyis próbált az lenni, még ha nem is rejtett túl sokat az igazságból.
- Viszonylagos békében és boldogságban telt a család élete, a kisfiú vadászni tanult, játszott a többi gyerekkel, sőt, titokban művészetet is gyakorolt. Napjainak egyetlen megkeserítője a kegyetlen igazságtalanság volt, mely állandóan felütötte fejét, bármit tett is, és gúnyos, kárörvendő vicsorral cibálta meg, apja ítéletein és büntetésein keresztül. De ott voltak neki a testvérei támasznak, bármikor számíthatott rájuk, ha szüksége volt a szeretetükre, megértésükre, támogatásukra, megtalálta őket. Ha igazán szüksége volt rájuk, ott voltak, minden kis belső csata ellenére, melyek inkább apró civódások voltak, mint amilyen a farkaskölyköknél is gyakran előfordul a vacokban.
Egy nap aztán idegenek jöttek a faluba, új emberek, akik furcsa ruhákat hordtak és furcsán ejtették ki a szavakat. Azt állították, csak átutazóban vannak, mindössze néhány alapvető dologra lenne szükségük a készleteik feltöltéséhez, és pár napot pihennének is a közeli tó mellett, ha a falu lakóit nem zavarja a jelenlétük - folytatta Elijah a mesét, és tudta, hogy Klaus már végig fogja hallgatni, kíváncsi lesz a mese végére. - A lakók természetesen beleegyeztek, ellátták őket élelemmel, gyógyfüvekkel, jó tanácsokkal. Még ruhát is adtak volna, de az idegenek elutasították, azzal az indokkal, hogy a saját igényeiknek nem igazán felelne meg.
A faluban élő gyerekeknek nem tiltották ugyan meg, hogy érintkezzenek az idegen vándorokkal, de nem is engedték nekik, hogy közel merészkedjenek a  táborhoz a tó partján. A történetünk főhősét ez cseppet sem hatotta meg, mikor az erdőben bolyongva véletlenül megpillantotta az első sátrak ködfátyol által takart körvonalait, és óvatosan megközelítette azokat. Nem vette észre az őt figyelő őrszemeket a fákon, gyanútlanul besétált a szinte kihaltnak tűnő sátorkör közepére, és miután ott tanácstalanul topogni kezdett, megjelent a két őr, akik eddig követték, vissza a táborukba.
Kérdőre vonták, mit akar tőlük, bizalmatlanul méregették. Miután a kisfiú biztosította őket, hogy csak úgy odavetődött, mindenféle hátsó szándék nélkül, barátságos beszélgetés alakult ki köztük, melynek során a fiú fokozatosan egyre jobban érezte magát, maga sem tudta, miért, de üdítően hatott rá az idegenek kedvessége, közvetlensége. Nem talált magyarázatot, mindössze érezte, mint növekszik benne a bizalom és valami furcsa tisztelet a különös emberek csoportja iránt. Sötétedéskor elbúcsúzott tőlük, és meglepődve tapasztalta, hogy ketten-hárman azonnal felálltak vele, hogy elkísérjék, nem akarván egyedül elengedni az erdőn át. Ez meghatotta.
Másnap újra felkereste őket, tudatosan, és ott szívesen fogadták, számítottak rá. A fiúnak csak most tűnt fel, mi is volt olyan furcsa az idegenekben: nem voltak köztük gyerekek, asszony is csak kettő. De nem mert rákérdezni, nem tartotta jelentősnek. Aznap távozáskor már érett benne az elhatározás, hogy nem akar elszakadni a kedves férfiaktól, azon gondolkodott, csatlakoznia kellene hozzájuk, mikor továbbindulnak.
Szemében ez csupa kedélyes társalgást, viccelődést, kalandot és összetartozást jelentett. Abba nem gondolt bele, hogy talán az idegenek nem akarnák magukkal vinni, miért is ne akarnák, mikor olyan boldogan mosolyogva fogadták? Az sem jutott eszébe, hogy esetleg nyűg lenne számukra egy kisgyerek etetése, ellátása, tanítgatása és ruházása. A családja biztos nem hiányolná, akkor meg nem mindegy? - itt egy pillanatra megcsuklott Elijah hangja, vádlón, keserűen, fájdalmasan.
- Mire hazaért, már döntött. Összeszedett néhány nélkülözhetetlen holmit, melyeknek talán nem tűnik fel azonnal a hiánya a többieknek, csak mikor már késő lesz. Az éjszaka sokáig feküdt az ágyában éberen, képtelen lévén az elalvásra, abban a tudatban, hogy most alszik utoljára testvérei között. Még hajnalban, a nap első sugaraival kelt, meglepően kipihenten, és kiosont a még hortyogó gyerekek mellől, egyenesen a titkos kis kunyhóhoz. Itt egy pillanatra elbizonytalanodott, de gyorsan meggyőzte magát, hogy helyesen döntött, és egy elmorzsolt könnycsepp után hazafutott, hogy felvegye előző este összekészített cuccát és csatlakozzon a vándor utazókhoz.
Mikor besettenkedett a hátsó ajtón, apját és legidősebb bátyját a konyhában találta, édesanyja a többi testvérével nem tartózkodott a házban. Halkan a csomagja után tapogatózott, és közben megrendülve hallotta meg, miről is beszél a másik két ember a szobában. Hitetlenkedve dermedt meg, és csalódott, mérges könnyek kezdték égetni a szemét, ahogyan apja ráemelte a pillantását, odalépve hozzá kikapta kezéből a zsákot, bátyja pedig semmit nem tett. A levegőben még ott lebegtek az áruló szavak, melyek másodpercek alatt összetörték új keletű álmait és reményeit, még nagyobb bajt hozva a fejére, mint addig volt.
Ekkor fogta magát és elrohant otthonról, minél messzebbre futva a családja és a valóság elől - fejezte be a történetet Elijah. A mesélés közben lépésről lépésre, óvatosan közelítette meg a fát, ami mögött Klaust sejtette, és ebben a pillanatban ért oda, így megbizonyosodhatott róla, hogy öccse valóban ott kuporgott, keserűen fintorogva fel rá.
- Ennyi? - kérdezte a kisfiú. - Ez a magyarázat, bátyám? Ha ettől várod, hogy megbocsássak, akkor valamit nagyon rosszul csinálsz - húzta el a száját, és undorodva pillantott fel Elijah-ra, akit mélyen megsebzett ez a tekintet. Még soha nem nézett rá Klaus így, és attól félt, helyrehozhatatlan hibát vétett. Ugyanakkor továbbra sem bánta meg, hogy szólt Mikael-nek öccse tervéről.
- A magyarázat most jön. Azon most átsiklok, mennyire képtelen ötlet, hogy egy csapat vadidegenhez csatlakozz, kedvesség ide vagy oda, akik felnőttek és kötetlenül élnek, nem viselnék gondodat - guggolt le Elijah, de nem mozdult közelebb Klaushoz. Érezte, hogy az a mozdulat most nem vezetne jóra. - Azt megértem, ha apánkat itt akartad hagyni, és nem hibáztathatlak érte. Anyánk szeret téged, de ő is túltette volna magát az elvesztéseden. Kol és Finn számára katasztrofális következményekkel járna, de előbb-utóbb elfogadták volna a helyzetet. De Rebekah? Az az édes kishúgunk? Összeomlott volna. Hát ennyire nem érdekel téged, öcsém? - vonta felelősségre Elijah az öccsét, szemében indulatos lángok fénylettek. Komolyan csalódott a fiúban, ha ezt nem vette számba.
- És te, Elijah? - motyogta Klaus, fázósan összehúzva magát, a távolba meredve. - Te hogyan reagáltál volna? - suttogta halkan, pillantása pedig a bátyjára vándorolt, de fókuszálatlanul.
- Én.... utánad mentem volna- vallotta be Elijah vagy félpercnyi néma csend után. - Ha elkések, hazatértem volna, és mindent megtettem volna, hogy a többiek ne zuhanjanak magukba, ne szomorkodjanak miattad. Jó példát mutattam volna, egész nap mosolyogva, tele új tervekkel. Éjszakánként pedig kiszöktem volna a kunyhóhoz sírni, gyászolni a fivéremet, aki megszűnt létezni számomra, és csak én tudtam volna, mennyire megviselt az eset - közölte őszintén, nyíltan, színültig telve a szíve szeretettel és félelemmel, amiért ez majdnem bekövetkezett.
Klaus szeméből egy könnycsepp buggyant elő, és körmeit a tenyerébe vájta, kezeit ökölbe szorította, hogy ne ugorjon azonnal Elijah nyakába. Nem tehette. Ő most dühös. De közben meg hálás is, és meghatott, és annyira szereti a bátyját.
- De elárultál - nyögte ki. - Pont neki. Pont apánknak. Tudod, mit fogok én ezért kapni? - tette fel a kérdést előre rettegve Klaus. Ez volt a legnagyobb tüske a szemében. Hogy a bátyja az apját választotta helyette. Először, amióta csak vissza tudott emlékezni.
- Különben elhagytál volna minket - vallotta be Elijah lehorgasztott fejjel. - Nem volt más választásom. Ha lett volna, tudod, hogy nem teszem meg. Sajnálom! - a fiú könyörögve nyújtotta a kezét Klaus felé, lassan, félve, hogy az ellöki magától. De Klaus nem tette. Hagyta, hogy a bátyja erős marka a vállához érjen, bátorítóan megszorítva azt. - Vigyázok rád, öcsém, de csak ha hagyod. Nem engedjük, hogy Mikael bántson. Nem jobban, mint eddig - ígérte Elijah.
Szíve szerint még ennyit sem hagyott volna, úgy vélte, Klaus már egy egész életre való büntetést és szenvedést tudhatott maga mögött, előre is az összes jövőbeli bűnéért. Amelyekből valószínűleg nem is lesz annyi, amennyi helyett már megbűnhődött. De Mikael az apja volt, így nem emelhetett szót ellene. Még egy ilyen igazságtalan helyzetben sem. Ki volt szolgáltatva neki, akárcsak Klaus. Kevésbé, mint Klaus. Pedig milyen szívesen magára vállalta volna a szenvedést öccse helyett! De miután ezt nem tehette, legalább enyhíteni próbált annak kínjain.
Nos, úgy tűnik, nem járt túl nagy sikerrel, hiszen a kisfiú az első adandó alkalommal világgá ment volna. Ezt Elijah személyes kudarcnak tekintette, és mélyen megsebezte.
- Én is sajnálom - vallotta be Klaus, belátva, hogy valójában hatalmas hibát készült elkövetni. De azért szép álom volt. Elijah halványan elmosolyodott.
- Akkor kibékülünk? - kérdezte, és leült Klaus mellé a fa egyik gyökerére. Azaz csak ült volna, de valaki már ott volt. Szegény béka kétségbeesett brekegéssel honorálta a felé közelítő tomport, és próbált elugrani, de Elijah fenekének ütközött, aki erre meglepetten egyenesedett fel, ezzel esélyt adva a brekinek a menekülésre, aki ezt meg is ragadta, és két ugrással eltűnt az aljnövényzetben. Elijah zavartan huppant le az immár szabad helyre, Klausból pedig kitört a nevetés. Egy másodperccel később Elijah is csatlakozott hozzá, és együtt kacagták ki magukból az elmúlt órák feszültségét, félelmét, izgalmát és fájdalmát.
Mikor abbahagyták a nevetgélést, Klaus oldalra sandított, és halálosan komolyan megjegyezte: - Megkötöttük az első békabékénket.
Elijah azonnal reagált a szóviccre: elmosolyodott és bólintott.
- Amúgy a béka elég békés állat, hacsak nem háborgatod. Nyugodtan ücsörög és nem akarja megenni az ételeinket és nem bánt minket. Szóval ez valójában elég találó - jegyezte meg Elijah, és ahogy belegondolt, látott valami értelmet az eszmefuttatásban. Klaus olyan tisztelettel nézett fel rá, mint mindig, ha valami okosat mondott. Vagy valami feleslegeset és ostobát, ami csak okosnak látszott, mert ügyesen tálalta.
A fiúk mindketten érezték, hogy haza kéne menniük, de egyikük sem akart megmozdulni. Tudták, mi vár rájuk otthon, így mg kevésbé vágytak a családi fészekbe, mint normális esetben. Így hát csak ültek egymás mellett, szótlanul, míg egyszer csak Klaus váratlanul megölelte Elijah-t.
Kis karjait szorosan összefonta bátyja körül, esetlenül, kényelmetlen pózba kényszerítve ezzel a bátyját és magát is, mégsem volt kellemetlen az ölelés. És a jelentősége annál nagyobb volt. Egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor ölelte meg Elijah-t, és messze ez volt a legfontosabb és legmegérdemeltebb. Ebbe az ölelésbe akart belesűríteni minden ki nem mondott érzést. Nem volt a szavak mestere, ellentétben bátyjával, így meg sem próbálta elmagyarázni, mi játszódik le benne. Csupán egy ölelés.
De Elijah megértette. És mikor Klaus szinte hangtalanul azt suttogta, hogy nem tudta volna itthagyni őt és Rebekah-t, érezte, hogy elszorul valami a mellkasában. Elhitte. Annyira nagyon el akarta hinni. Így hát megtette, és remélte, hogy többé nem kerül ilyen helyzetbe. Szívből remélte.

Napjainkban:
Klaus kapkodta a levegőt és izzadt, mikor felébredt, mintha maratont futott volna. Pedig csak egy álom volt. Egy emlék, már megint. De most majdnem teljesen átengedte magát neki, nem sok hiányzott. A végén egészen.....de nem!
Felesleges gondolnia is rá, még a végén nosztalgiázni fog és elérzékenyül, mint valami megzápult agyú öregasszony. Még azelőtt elzárta a könnycseppek útját, mielőtt azok a felszínre törhettek volna. De azt nem tudta többé tagadni, milyen közel állt hozzá a bátyja, mennyi mindent tett érte. Mindig is vigyázott rá, minden helyzetben, még ha ő meg is bántotta, nem számított neki.
Résnyire nyitott szemekkel a digitális óra számlapjára pillantott, megállapította, hogy még csak hajnali fél négy, és átfordult a másik oldalára. Magára húzta a takarót, és fejét a párnába fúrta, gondolatai pedig különös formát öltöttek, a valóság és a képzelet határán lebegve, félálomban...

Hirtelen ébredt tudatára a környezetének, mikor felébredt, agya egyszerre fogadta be a napfényben fürdő szobának a képét, a hotel előtti utcán elsuhanó autók hangját, a hotel semleges bútor- és takarítószerszagát, mely halványan keveredett a vér fémes ízét idéző illattal.
Klaus felült az ágyban, nyújtózkodott, majd a fürdőszoba felé vette az irányt, hogy összekapja magát, mire Elijah megérkezik a költözködéshez. És lehet, hogy Tamora is tiszteletét teszi.
Bár ez utóbbinak egyszerre örült is volna, meg nem is. Ha a lány megkérdezi, volt-e emlékrohama, valószínűleg beismeri, hogy volt. És bár a lány határozott kérését fejezte ki azzal kapcsolatosan, hogy hagyja magát, nos, ellepni az emlékek által, és ő még valami ígéretféleséget is tett erre, hajnalban mégsem tartotta be. Lehet kifogás, hogy álmában történt a dolog, tehát kevésbé uralhatta tudatosan, de nagyon jól tudta, hogy ha ébren tör rá, akkor sem hagyta volna magát. Közel állt hozzá, de még nem állt rá készen.
Még egyszer utoljára lezuhanyozott a hatalmas, fényűző pompával berendezett fürdőszobában, amely önmagában majdnem akkora volt, mint egy átlagos ember lakása. Felvett egy farmert és egy inget, ami a keze ügyébe került, majd összerámolta ruháit a bőröndjébe, és reggelit rendelt magának.
Amíg a rántottát és kávét várta, gondosan elpakolta a festőeszközeit is, kényesen ügyelve minden apró részletre, óvatosan eligazgatva a vásznakat egy újabb, méretes bőröndben.
Alig állt neki a reggelije elfogyasztásának, mikor csörgött a szálloda belső telefonja, és a portás jelentette neki, hogy látogatója érkezett, majd megkérdezte, kívánja-e fogadni az úriembert. Klaus leküzdötte magában a késztetést, hogy elküldje a bátyját, valamiféle gyerekes vágynak engedve, és enyhén tartott is a találkozástól, de gyorsan erőt vett magán, és felkérette magához Elijah-t. Felhörpintette a kávéját, és már kopogtattak is.
Vett egy nagy levegőt, mielőtt nyugalmat erőltetett az  arcára, és ajtót nyitott. A szálloda folyosóján ott állt Elijah, természetesen kifogástalan öltözékben, bár a megszokott öltönyét elhagyva most kicsit lazábbra vette a figurát, és egy divatos, de visszafogott szövetkabátot viselt.
A két férfi pókerarccal, szótlanul méregette egymást, Klaus tekintete hideg és zárkózott, Elijah viszont nem tudta elrejteni szemeiben a meleg, reménykedő csillogást. Egy hosszú, kínos csend után Klaus félreállt, és egy széles karmozdulattal beinvitálta bátyját.
- Elijah! - biccentett a belépő férfi felé.
- Jó reggelt, Niklaus! - viszonozta a köszönést a megszólított, és lassan besétált a nappali közepére, méltóságteljesen hordozva végig pillantását a lakosztályon, majd újra öccsére nézett. - Örülök, hogy nyugodtabb körülmények között is láthatlak. Indulhatunk, vagy szeretnéd befejezni a reggelidet? Nem tudtam, hogy még nem készültél el, sajnálom, hogy félbeszakítottalak. Szívesen megvárom, ha folytatni szeretnéd - szabadkozott Elijah, az asztalon heverő félig elfogyasztott tojásrántottára célozva.
- Inkább menjünk - mondott le Klaus az étel maradékáról, ugyanis minél hamarabb túl akart lenni ezen az egészen. Bár ahogy bement a hálóba a cuccaiért, rájött, hogy ha meg akarja várni Tamorát, akinek a jelenléte valószínűleg oldhatná köztük a hangulatot,  akkor húznia kell az időt. Talán mégiscsak be kéne fejeznie azt a reggelit.
- Tamora is jön, nem? - kérdezte tőle Elijah, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, mikor visszatért a nappaliba.
- Azt mondta - vont vállat Klaus, és örült, hogy nem neki kellett felhoznia a témát. Ugyanakkor elgondolkodott, hogy vajon a bátyja mennyit tud a bosziról, illetve arról, hogy mennyit tud a boszi. Kezd szövevényes lenni ez a helyzet, és úgy tűnik, egyedül Tamora tudja, hogy ki mennyit tud. Észrevétlenül vette át tőlük a biztonságot, a tudás hatalmát, hogy a fene enné meg!
Ez kellemetlenül érintette Klaust, és ha nem bízott volna annyira a lányban, most a felismerés félelemmel töltötte volna el. De még így sem volt kellemes a gondolat.
- Mit gondolsz róla? - érdeklődött Klaus, próbálva minél semlegesebbnek hangzani, és helyet foglalt a kanapén, egy legyintéssel jelezve Elijah-nak hogy ő is helyezze kényelembe magát, amíg várakoznak.
- Érdekes jelenség - válaszolta elgondolkodva a férfi, és hátradőlt egy fotelben. Klaus valami furcsa érzelmet látott átsuhanni az arcán, de olyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent, így esélye sem volt rájönni, mi volt az. - Erős boszorkány és csodálatra méltó gondolkodással rendelkezik, ami félelmetes párosítás. Örülök, hogy a mi oldalunkon tudhatjuk.
Klaus erre csak hümmögött valamit. Ő is így látta a dolgokat, de arra is kíváncsi lett volna, Elijah mit gondol a lányról, mint személyiségről, ezt azonban nem kérdezhette meg csak úgy. Gyanús lett volna, és amúgy is elég személyes kérdés ennyi idő után. Haladjunk csak apró, de biztos lépésekkel.
- Olyan lánynak tűnik, aki segítőkész, könnyen szerez barátokat a közvetlen modorával, és szereti az életét. Még ha vannak is apró hibái, amikkel tisztában van - tette hozzá halkan Elijah, egészen elkalandozva gondolatai útvesztőjében. - Olyannak, aki a szabadnapján forralt bort szürcsölve gubbaszt a kanapéján, és csupa rongyosra olvasott regénnyel bástyázza körül magát, olyanokkal mint mondjuk A szürke ötven árnyalata vagy a Vámpíréhség. Vagy valami Danielle Steel-féle romantikus történet.
Klaus döbbenten meredt bátyjára. Először is, nem számított tőle ennyire érzékletes, részletes, és el kell ismerni, találó jelenetre. Másodszor, nem tudta hová tenni, hogy a Elijah ismeri ezeket a könyveket, netalántán még olvasta is őket.
- Szerintem nem szerette annyira nagyon A szürke ötven árnyalatát - jegyezte meg végül a férfi, csak hogy reagáljon bátyja szavaira. De komolyan gondolta. Mikor ő olvasta a regényt, valóban tetszett neki, de volt benne egy vékonyka gát, amiről valahogy nem tudott nem tudomást venni, de fogalma sem volt, mitől van ott. Úgy gondolta, Elijah is észrevette ezt, mikor ő olvasta, Tamora pedig egészen biztosan. Ő talán még azt is tudja, mi volt az.
Éppen újabb kínos csend kezdett rájuk telepedni, mikor nyílt az ajtó, és megjelent Tamora, nem is sejtve, hogy mindkét a szobában tartózkodó férfi gondolatait ő kötötte le.
- Hali! Mizu, fiúk? - mosolygott rájuk boldogan, hogy egy helyiségben látja őket, és nem estek egymás nyakának. Legalábbis egyelőre nem. Energikusan odalépdelt hozzájuk, és megállt a bőröndök mellett. - Jé, Klaus, összeöltöztünk! Imádom a skótkockás ingeket - jegyezte meg.
- Szép jó reggelt, Tamora! - állt fel Elijah, és udvariasan meghajtotta a fejét a boszorkány felé, aki erre elpirult. Egyszerre nevettette meg és tetszett neki a nemes, ám kissé régimódi gesztus.
- Szia, boszi! - fordult felé Klaus is, ezúttal szándékosan nem nevezve nevén a lányt, aki egy ajakbiggyesztéssel vette tudomásul a tényt, és fenyegetően nézett vissza a férfira. Ekkor szeme megakadt a kancsó kávén a dohányzóasztalon, és vágyakozó pillantását odavonzotta.
- Még mielőtt kijelentkeznél, nem lehetne, hogy....? - tette fel a kérdést, és jelentőségteljesen a kávéra, meg a mellette heverő apró teasüteményekre mutatott.
- Csak nyugodtan szolgáld ki magad - egyezett bele Klaus, kissé elképedve, milyen természetességgel nyújtott be igényt Tamora az ő reggelijére. Bár, elég furcsa volt a kapcsolatuk, miután a legmélyebben rejtegetett félelmeiről beszélgettek és a lány segített biztonságba helyezni néhány koporsót, miért is ne ihatná meg a maradék kávét?
- Hú, köszi! - vigyorodott el Tamora, és töltött magának a még gőzölgő, fekete italból, majd tejet öntött rá, és leült az Elijah melletti fotelbe, hogy megigya azt. A két ősi pillantása végigkísérte mozdulatait.
- Mi az, leszarta egy madár a hajamat? - vonta fel kérdően a szemöldökét a lány, és ijedten a fejéhez kapott. Klaus elvigyorodott, és még Elijah ajkain is mosoly játszott, majd egyszerre csóválták meg a fejüket. - Akkor meg? - értetlenkedett Tamora, majd vállat vont, és inkább megkérdezte: - Szóval, hová is cuccoljuk el Klaust?
- A város északi részén, egészen kívül a forgalmas területektől, vettem egy kisebb birtokot. Csendes és hangulatos, de úgysem tudnám szavakkal visszaadni, majd meglátjátok a saját szemetekkel - válaszolta Elijah.
- És hogy állunk a rémálmokkal? - kortyolt bele a kávéba Tamora, Klausra emelve pillantását. - Az éjjel is volt?
A férfi szeme Elijah-ra villant, jelezvén, hogy ez nem olyan téma, amit a bátyja előtt akar megvitatni. Aki viszont nem játszotta túl meggyőzően az értetlenkedőt, amiből Klaus rájött, hogy bátyja már tud az emlékekről. Kizárásos alapon Tamora mondhatta el neki. Áruló. El sem hitte, hogy csak úgy kiadta a titkait.
- Héka, mielőtt nagyon kiakadnál, egyrészt joga van tudni róluk, másrészt szükségem volt a segítségére, hogy neked segíthessek, ugyanis eleinte nem voltál túl közlékeny. Meg aztán ki tudja, ő is tudhat valamit, amit mi nem, nem igaz? - vette elejét a vádaskodásnak, amiről nagyon jól tudta, hogy ott van Klaus nyelvén.
- Attól még szólhattál volna, hogy elmondod neki - fonta karba kezeit a férfi, és Elijah kénytelen volt megjegyezni magában, hogy Klaus ezer év múltán is ugyanúgy gyerek még valahol. Tamora is hasonlót gondolt, és halványan elmosolyodott, jelentőségteljesen összenézve Elijah-val, amit szerencsére Klaus nem vett észre.
- Egyébként igen, volt az éjjel - morogta megadóan Klaus, mire a boszorkány felkapta a fejét.
- És...? - kezdte volna a kérdést, de ahogy a férfi zárkózott, kicsit bűntudatos arcára nézett, félbeharapta a megkezdett mondatot, és nem firtatta a dolgot. Tudta, hogy nem adta meg magát, ezúttal sem. Nem örült neki, de most nem akart nekiállni ezen drámázni, érezte, hogy Elijah előtt még túl feszült Klaus. Talán majd idővel. Már ez is előrelépésnek számít.
- Tudod, testvér, mivel épp most készülünk szövetségre lépni, nyugodtan szólhatsz, ha segítségre van szükséged - ajánlotta fel Elijah, és ezzel a mondatával bezsebelt egy helyeslő, büszke és egy hálás, de kicsit haragos pillantást. - Mivel egy házban fogunk lakni, gondolom, jól jöhet, ha nincsenek nagy titkaink egymás előtt, mert az kellemetlen félreértésekhez vezethetne - tette hozzá.
- A lényeget tudod, ha jól sejtem - vetette oda Klaus, és el kellett ismernie, látta az igazságot bátyja szavaiban. - Valamiért a múltam kísértetei üldöznek, rendszertelenül érve utol. Ilyenkor pár másodpercre nem uralom az elmémet.
- De van egy olyan elméletünk, hogy ha hagyná, hogy az emlékek irányítsanak, és nem küzdene ellenük, akkor megtudhatnánk, mit akarnak, és nem is lennének fájdalmasak. Mert nem az emlékek maguk fájnak, csak a küzdelem - egészítette ki Klaus rövid leírását Tamora, jelentőségteljesen fixírozva a férfit, aki vette a lapot. A lány nem fog leszállni róla, amíg meg nem próbálja. Majd legközelebb. Talán.
- Akkor, mehetünk? - tette le az immár üres csészét Tamora, és várakozásteljesen felemelkedett ültéből.
A két ősi is felállt, és Elijah felkapta a közelebbi bőröndöt, hogy levigye. Tamora is nyúlt a táskák felé, hogy megfogjon egyet, de Klaus gyorsan megelőzte, és magához vette, amit a lány akart.
- Ezt majd én! - közölte, és inkább egy kisebb utazótáskát nyújtott a boszi felé, aki csupán kérdő pillantást vetett rá, majd elfogadta a táskát, és az ajtó felé indult. Nem tudhatta, hogy pont abban a bőröndben voltak Klaus legféltettebb kincsei, a festéshez szükséges dolgok.
A hotel halljában Tamora és Elijah félrevonultak, és halkan beszélgetni kezdtek, amíg Klaus kijelentkezett, fizetett, és tájékoztatta a portást a szoba állapotában esett apró károkról, cserébe busás kártérítést nyújtva át neki, így annak egy szava sem lehetett.
- Kocsival vagy? - lépett oda a mosolygó boszihoz és a zavart, de valamilyen okból kifolyólag szintén mosolygó férfihoz, utóbbihoz intézve szavait.
- Igen, vettem a napokban egy csinos kis autót, amiben könnyedén elférünk - felelt Elijah, és leintve az erre a célra odasiető fiút, udvariasan megtartotta az üvegajtót, míg Tamora és az öccse kimentek rajta, majd mutatta az irányt a kocsihoz.
Elegáns, nyilvánvalóan drága jármű parkolt az út szélén, hatalmas csomagtartóval, és mikor beültek, Tamora elismerően megállapította magában, hogy meglepően tágas utastérrel. A műszerfalon különböző fénylő adatok keltek életre, mikor Elijah beindította az autót, a lány pedig becsatolta magát az anyósülésen, hátradőlve a kényelmes, bőr huzatú támlának. A visszapillantó tükörben elkapta Klaus elégedetlen fintorát, amiért ő hátra kényszerült, de miután nem az övé volt a kocsi, és annyi udvariasság még bele is szorult, hogy ne Tamorát ültesse hátra, nem tette szóva a dolgot, csak magában zsörtölődött.
- Na, irány a házad, bátyám - szólalt meg Klaus várakozásteljesen, mire Tamora helyeslően bólogatott, és valamiért kicsit feszülten húzta az ölébe a kezét az ülés széléről.
Elijah úgy tett, mintha nem vette volna észre, és becsatlakozott a késő reggeli forgalomba.
- Tehát, mit álmodtál? - tért vissza a témához a boszi, és kissé kicsavarodott, hogy láthassa Klaust.
- Muszáj ezt most? - húzódozott a férfi, de mikor a lány csupán kitartóan bámult rá, megadta magát, és gyorsan összefoglalta, mit látott, minél kevésbé árulva el érzéseit az emlékkel kapcsolatosan, ami Tamorának feltűnt, de nem erőltette. Úgyis ki tudta találni a férfi hangszínéből, az ellen nem tehetett sokat Klaus.
Elijah a történet alatt néha felpillantott a visszapillantó tükörbe, hogy láthassa öccse arcát, és nem tudta megállni, arcán kiütköztek érzelmei. Kormányt tartó kezén elfehéredett a bőr, ahogy szorította azt, szemei kis híján könnybe lábadtak, arcvonásai ellágyultak. Tudta, hogy öccse ezt hátulról nem láthatja, de azt is észrevette, hogy Tamora néha oldalra pislog rá, és tökéletesen olvas az arcában. Nem volt képes elrejteni, és valahogy nem is akarta annyira. Végülis, miért baj, ha a boszi látja, mennyire fontos neki Klaus? Hiszen eddig is tisztában volt vele.
- Éértem - bólintott Tamora, mikor a hátsó ülésen elterpeszkedő ősi befejezte az álom elmesélését. Egy kicsit őt is meghatotta az elbeszélés. Hogy Klaus milyen kis kétségbeesett, szeretetreméltó kisfiú lehetett. És Elijah milyen felelősségteljes, tépelődő, édes, édes, édes nagytestvér. Kívánni sem lehetne jobbat. - Legközelebb komolyan fogadd meg a tanácsomat, különben sosem jutunk előre - figyelmeztette Klaust, és visszafordult az ülésben, az ablakon át az egyre ritkuló házak alkotta látványt pásztázva, elgondolkodva.
- Lenne egy kérdésem, boszi - szólította meg pár perc után Klaus.
- Igen? - nézett hátra meglepetten Tamora. És talán egy kicsit kevésbé dühösen, amiért az ősi újra leboszizta, mint ahogyan az megérdemelte volna.
- Mit gondolsz A szürke ötven árnyalatáról? - szegezte neki a kérdést a férfi, mire Tamora köpni-nyelni nem tudott. Ezt most komolyan megkérdezték tőle? Ráadásul KLAUS? Ennél csak az lett volna furább, ha Elijah teszi fel a kérdést. De azért válaszolt.
- Remélem, semmi mocskos gondolat nem rejtőzik a hátterében - kezdte, mire Klaus úgy tett, mintha nagyon megütődött volna a feltevésen, és majdnem sikerült is hatásosan eljátszania. Elijah elmosolyodott, de továbbra is az utat nézte. - Amúgy tetszett, de valahogy nem volt az igazi. - Amint ezt mondta, Klaus elégedetten, saját emberismeretén meglepődve dőlt hátra.
- Tudod, engem nagyon zavart Ana és Christian kapcsolata abból a szempontból, hogy ez a szado-mazo még oké, de az alávetett-dolog már durva. Mármint, egy nő nem lehet tárgy. És semelyik pasi ne akarja megmondani, mennyit kell edzenem, ennem, fodrászhoz vagy kozmetikushoz járnom, ráadásul hová. Egyedül én rendelkezem a testemmel, és mellesleg a szabadidőmmel is. A kötöttségekkel nincs baj, de ez már elég sok volt, lelki szarság Christian-nél ide vagy oda. Ez egészségtelen, főleg az elején, de még a vége felé is felháborított, ahogy még néhány másik dolog is - ecsetelte lelkesen belemerülve a témába Tamora. - De összességében azért tetszett, még ha nem is a kedvencem, azért mindhárom könyvben vannak jelenetek, amiket már rengetegszer elolvastam - ismerte be.
Klaus diadalmasan a levegőbe bokszolt, és győzedelmesen kereste Elijah tekintetét.
- Elismerem, igazad volt - bólintott az idősebb fivér, és kelletlenül adott egy pacsit öccsének.
- Mit látnak szemeim! - csodálkozott Tamora, teljesen jogosan. - Nem tudom, miféle transzcendens erők avatkoztak be, de remélem, tesznek még velünk egy-két jó dolgot - jegyezte meg vigyorogva az elképesztő ténytől, hogy Elijah és Klaus szinte barátságosan viselkednek egymással.
Ugyanakkor nem értette, mi történt az imént, de valahogy az a sejtése támadt, hogy valami fogadásféle áldozata lett. Ez pedig azt jelenti, hogy a fivérek beszéltek róla. A gondolatra elpirult.
Ekkor Elijah lekanyarodott egy impozáns kovácsoltvas kerítéssel körbekerített birtokhoz vezető elágazásnál, és a kanyargós, kavicsos bekötőút végén, mely fölött alagutat alkottak a két oldalról összenövő fák lombjai, előbukkant maga a ház.
Egyszerű, de mégis elbűvölő építmény volt nagy, nyilvánvalóan sok fényt beeresztő ablakaival, néhol kiugró erkélyeivel, melyeken vízköpők csücsültek, és széles, kétszárnyú ajtós bejáratához vezető lépcsővel. A házat térkő borította, néhol pedig borostyán kúszott fel rajta, így nem vált külön élesen az azt körülvevő kerttől, hanem a részét képezte.
Tamora elismerően szemlélte a birtokot, tágra nyílt szemeiben tisztán tükröződött a csodálat. Azonnal beleszeretett a házba. Kár, hogy ő nem fog itt élni velük, gondolta. Még Klaus is elégedetten vette szemügyre új otthonát, semmi kifogása nem lehetett Elijah ízlése ellen, aki árgus szemekkel figyelte reakcióikat, és tetszett neki, amit látott.
Feltűnt neki, Tamorát mennyire magával ragadta a ház valamint a tarka, hangulatos kert, és egy pillanatig felmerült benne, hogy őt is ideköltöztethetnék, de gyorsan elvetette. Bár Klaus valószínűleg szintén nem bánta volna, de végtére is, ki volt nekik ez a lány? Senki, csak egy szövetséges. Semmiképpen sem családtag. Határozottan abszurd felvetés, hogy ideköltözzön.
- Nézzünk körül, megmutatom a szobádat, Niklaus! - állította meg az autót Elijah, majd kipattant, és vámpírsebességgel átsuhant a másik oldalra, hogy kisegítse Tamorát, aki erre kuncogott, és egy bólintással köszönte meg a gesztust. Klaus fintorgott, és ő is kiszállt.
- Aztán egy gyors tervegyeztetés sem ártana - tette hozzá Tamora, rámutatva, hogy nem csak a család újraegyesítése fontos, hanem vannak egyéb sürgető problémáik is.
- Akkor felteszem, csatlakozol hozzánk ebédre - vette ki a csomagtartóból öccsei cuccának egy részét Elijah, majd elindult fölfelé a lépcsőn, nem várva választ. Ugyanis nem kérdés volt, hanem invitálás, sőt, talán egy kicsit kérés.
Klaus magához vette a többi táskát és bőröndöt, majd megindult Elijah után, aki már bement a házba, így Tamora üres kezekkel követte őket, leszámítva saját kis válltáskáját, amiben a legszükségesebb dolgai voltak, mint mobil, kulcsok, fülhallgató és néhány egyszerű gyógynövény meg miniatűr gyertyák.
A fiatalabb ősi közben szintén belépett a házba, és nosztalgikus, kissé keserű mosoly jelent meg az arcán, ahogy szemrevételezte a nappali berendezését, az ismerős, számtalan emléket idéző bútorokat. Letette a kezéből a csomagjait, és azzal a tudattal indult el bátyja és a boszi oldalán felfedezni a házat, hogy életének megint valami új szakasza kezdődik. A kérdés már csak az, hogy vajon lesz-e még több.
Naná, hogy lesz, torkolta le magát, hiszen legyőzik Mikaelt. És akkor megint új szakasz kezdődik, remélhetőleg még jobb, mint a mostani. Addig is, megpróbálja rendbe tenni a dolgait Elijah-val, hiszen ez a minimum, amivel tartozik neki. És akkor talán az emlékek is leakaszkodnak róla végre valahára.

Wow, ez talán az eddigi leghosszabb fejezetem lett, majdnem 5300 szó! Remélem, tetszett. Aki elküldte a kívánságát az előző fejezet végén, azoknak beleírtam ebbe. A kivitelezés értékelésére kíváncsi vagyok! Ahogyan arra is, mit gondoltok, kedves olvasók, a történetről magáról, úgyhogy ha van pár kritizáló/dicsérő szavatok, örömmel veszem őket. ;)
A jövőben előreláthatólag roppantul zsúfolt heteim lesznek, a tanulást ugyanis sajnos nem zárja ki a szünet ténye, sőt! :( Ennek ellenére remélhetőleg nem fogok csúszni a fejezetekkel, és januárban is igyekszem majd minimum kettőt hozni. Mégegyszer kellemes ünnepeket! :)