Összetörve - 14. rész

Nos, a Mikulás kicsit megkésett, de azért legurította a kéményen az Összetörve legújabb részét. Figyelmeztetek mindenkit, aki egy izgalmas fejezetre várt, hogy ez sajnos csak egy amolyan híd két nagyobb esemény között. Szóval semmi izgalom. De azért remélem, tetszeni fog.
A dal, amit választottam, a szerelem legszebb mai dalnokától származik. Ez a valaki maga Adele, az egyedüli és utánozhatatlan, a szám pedig a Chasing Pavements. Érdemes meghallgatni, higgyétek el.
Jó szórakozást a fejezethez!


XIV. fejezet - Napnyugta

Elena

I've made up my mind,
Don't need to think it over
If I'm wrong, I am right
Don't need to look no further,
This ain't lust
I know this is love
But, if I tell the world
I'll never say enough
'cause it was not said to you
And that's exactly what I need to do
If I end up with you

Olyan volt, mint egy földrengés, amely hirtelen, teljes váratlansággal következik be, alapjaiban borítva fel emberek ezreinek világát. Szédültem, azt érezve, hogy a föld egyenest megfordult velem, míg a levegő egy szempillantás alatt elillant a tüdőmből. A szemem előtt nagy, színes karikák jelentek meg, s a látóköröm elhomályosulni látszott, olyannyira, hogy azt a szívfájdítóan kék szempárt is alig véltem látni.

Azonban amíg a tekintetemre leszállt a köd, addig az elmémre borított áthatolhatatlan fátyol lehullani látszott. Mintha az erőszakkal elpalástolt érzések egyszerre, robbanó gejzírként a felszínre törtek volna, örökre kiszakítva magukat a gondtalan tagadás stádiumából. Többé nem hazudhattam magamnak, nem áltathattam magam álságos gondolatokkal, minden erőmmel reménykedve abban, hogy mindaz, amit bebeszéltem magamnak, teljesen valós.

Ő éppen a nyakamat csókolgatta, lassan, nem sietve el, sokkal inkább kiélvezve a pillanatot. Aztán ajkai feljebb siklottak, megtalálják az enyémet, s akkor én már tudom, érzem, hallom, ahogy a belsőm sikítozva akarja tudatni velem az elkerülhetetlent, amit úgy próbálok halogatni. Ekkor hirtelen elvált tőlem, hogy két kezébe vegye az arcomat, s mélyen a szemembe nézzen.
És ahogy újra és újra elmerültem szemeinek végeláthatatlan, csillogó kék tengerében, nem tudtam tagadni tovább.

Szerelmes vagyok Damonbe.

Úgy éreztem, belém csapott egy villám, egyetlen hosszúra nyúlt pillanatig kivilágítva agyam legsötétebb zugait is, hogy aztán a felismerés letaglózzon, s beköltözzön sebzett, hamis ígéretekkel mérgezett szívembe.

Should I give up,
Or should I just keep chasin' pavements?
Even if it leads nowhere
Or would it be a waste
Even if I knew my place
Should I leave it there
Should I give up,
Or should I just keep chasin' pavements
Even if it leads nowhere

Hihetetlen volt. Annyi küzdelem és vágy után, remélve, hogy nem esek bele még egyszer abba a hibába, hogy vakon, jóformán tálcán odanyújtom valakinek a szívem, mégis beleléptem ugyanabba a folyóba. Beleszerettem az expasim bátyjába, aki hiába volt jószívű, megértő, humoros, intelligens, sikeres, na és persze szívdöglesztően jóképű, soha sem lesz képes viszontszeretni, de bizonyára nem is akarna.

Igen, beleszerettem ebbe a fájdalmasan tökéletes férfibe, aki éppen mellkasomat csókolta végig, gyengéden, lágy szenvedéllyel kényeztetve a bőrömet. Azok után, hogy világosan elmondta, soha többé nem akar hallani a szerelemről, én mégis belezúgtam. Menthetetlenül.

Hirtelen minden megváltozott: másnak láttam a szemei csillogását, másnak éreztem tapintását, ahogy kezei végigszántották a bőrömet, másnak éreztem minden egyes szavát, sóhaját, ahogy a nevem elhagyta az ajkait.
Látszólag minden ugyanolyan volt, mint eddig: elfúló nyöszörgésekkel köszöntöttem a testemben gyulladó, újabb szikrákat, ólomsúlyú szempilláim ugyanúgy lezáródtak, ahogy a gyönyör első intenzív hullámai elérték a partot, és ugyanúgy sikítottam egyetértésemet, amikor egyszerre jutottunk fel arra a bizonyos csúcsra.

De amikor vége lett, s ő lihegve a mellkasomra hanyatlott, majd, miután legördült rólam, s magához húzott, én elejtettem az első könnycseppet, gyászolva a meg nem született szerelmet, s a reményt, hogy a jövőnk valaha összefonódhat. Ő észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Mi bánt, Elena? - kérdezte halkan, egy új riadtsággal a szemében vizslatva az arcom. Én csak megráztam a fejem, egy kényszeredett mosolyt erőltetve az arcomra, de volt egy olyan érzésem, hogy nem volt túl meggyőző.
- Most boldog vagyok...azt hiszem - hazudtam, újult erővel küzdve a könnyeim ellen. Már szabályszerűen rosszul voltam a sírás gondolatától, mégis, ez valahogy afféle napi rutinnak számított már az életemben. Jellemző.

Aznap éjjel is együtt aludtunk el, azonban legbelül tudtam, hogy a boldog tudatlanság és gondtalanság időszaka aznap éjjel véget ért. Újra csapdába estem.

I build myself up
And fly around in circles
Waitin' as my heart drops
And my back begins to tingle
Finally, could this be it

XOXO

Két nap telt a hirtelen "megvilágosodásom" óta. Két hosszú, ellentmondásos nap, amelyek során minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne mutassam ki azt a rémisztő érzelmet, amit nem sokkal korábban felfedeztem magamban. Tudtam, hogyha esetleg mégis előhozakodnék vele, az megölné ezt az egész kapcsolatot, nevezzük annak, azt pedig nem akartam. Önző módon ki akartam használni a maradék két hetet, amit még itt, az ő karjaiban tölthettem. Az özönvízzel, ami nyilvánvalóan a tündérmese véget érése után rám zúdul majd, ráérek később is foglalkozni. Valahol, az agyam egy rejtett zugából előszüremlett a gondolat, hogy talán meg kéne próbálnom elérni, hogy belém szeressen, mindent bevetni, hogy magamhoz láncolhassam, de még csírájában elfojtottam ezt az ötletet.

"A te szerelmed önző, Elena. Tudom, hogy ezt neked fáj hallanod, de kénytelen vagyok beismerni, hogy ez megölte a kapcsolatunkat: te mindvégig csak magadnak akartál, elvártad tőlem, hogy annyi időt töltsek veled, amennyit csak tudok. Jóformán elzártál a külvilágtól, és azt követelted, hogy az addigi, szabad életemet adjam fel érted. Én egy oroszlán vagyok, akit nem lehet kalitkába zárni; te viszont éppen erre törekedtél. Azt gondoltad, hogy meg tudsz változtatni, de ez hiba volt. Ahelyett, hogy állandóan azzal lettél volna elfoglalva, mit kéne máshogy csinálnom, adhattál volna nekem egy kis teret, hogy kiéljem a vágyaimat. Megszerzem, amit akarok, és ha úgy döntök, hogy egy másik nővel is meg akarom osztani az ágyamat, nem lehet semmi ellenvetésed, mert mindennek te vagy az oka. Nincs benned semmi szenvedély, csak bú és magány, és folyamatosan azon dolgozol, hogy engem is magaddal ránts ebbe a szürke világba. Nem vagy képes megadni nekem azt a túlfűtött kalandot, amire vágyom, nem vagy képes kielégíteni a szükségleteimet, mert te inkább behúzódsz egy sarokba, és sajnálod magad, amiért meghaltak a szüleid. Nőj fel, Elena, mert ez a mártírkodás csak szánalmasabbá tesz."

Stefan szavai zengtek a fülemben, s szinte hallani véltem méltatlankodó hangját, ahogy felrója nekem azt, hogy meg akartam őt változtatni, valaki olyanná tenni, aki köszönőviszonyban sincs a valódi énjével. Tudtam, hogy Damon nem képes a szerelemre, éppen ezért hiba lett volna rákényszeríteni, hogy megjátssza magát. Nem eshettem még egyszer ugyanabba a hibába, mint Stefan esetében. El kellett fogadnom őt olyannak, amilyen, még akkor is, ha ez a vesztemet jelentette.

Az egyik reggel, a nagy beletörődés közepette feküdtem az ágyban, álmosan bámulva a tévé képernyőjét, miközben Damon kint az erkélyen telefonált. Nem igazán akartam belehallgatni a privát beszélgetésébe, ezért inkább megvártam, amíg visszatalált a szobába. Végül, nagyjából húsz perc telefonálgatás után csak megjelent, egy nagy sóhajjal dobva le magát mellém az ágyra.

Az előző este elvitt engem egy tipikus olasz buli-féleségbe, ahol mindketten jóval többet ittunk a kelleténél (azaz én megpróbáltam italba önteni a bánatom - sikertelenül), és hazaérve természetesen a földön kötöttünk ki, állatok módjára tépve le egymásról a ruhákat. Így érthető módon olyan másnaposan ébredtem, mint soha korábban: a fejem zúgott és szédültem, a tagjaim zsibbadtak és az arcomra volt írva, hogy éppen most zúzott porrá a macskajaj. Damon ennél sokkal edzettebb, neki mindössze egy halovány, lila karika a szeme alatt jelezte, hogy alaposan felöntött a garatra.

- Tudod, mi kéne nekünk? - szólalt meg hirtelen, miközben kinyomta a televíziós vásárlást. Érdeklődve vontam fel a szemöldököm, hiszen mindenre vevő voltam, ami kiverné belőlem az alkohol borzalmas utóhatásának nyomait. - Wellness. Egy igazi kiruccanás.

- A hotelnek van egy nagyon menő... - kezdtem bele, de ő a mondat felénél félbeszakított, kicsit izgatottabban, mint azt vártam. 

- Ez mind igaz, de az én definíciómban a környezetváltozás is szerepel. - Ezt már hivatalosan sem értettem, ami vagy a véremből kiürülésben lévő óriási mennyiségű alkoholnak volt köszönhető, vagy annak, hogy az agyam még nem fogta fel Damon szavainak értelmét. Bármelyik is volt az ok a kettő közül, rettentő szánalmasnak éreztem magam. - Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy kis kirándulást Firenzébe. Gyönyörű hely, amit mindenképpen látni kell, és nem mellesleg, tudok ott egy pompás helyet, ahol kedvünkre kikapcsolódhatunk.  Mit szólsz hozzá? - Csodálkozva pillantottam rá, ugyanis elég hirtelen jött a spontán ötlet, de semmi kifogásom nem volt az ötlet ellen, lévén nem volt jobb dolgom. 

- Miért is ne? - vontam meg a vállam mosolyogva, amire ő hasonló gesztussal felelt.

- Szuper! Akkor mehetünk is? 

- Most? - tudakoltam meglepetten. 

- Igen, elvégre most akarsz nekem itt elájulni a másnaposságtól. De megnyugodhatsz, tanultam az esetből, és többet nem engedlek bármi olyannak a közelébe, ami egy kicsit is hasonlít a Long Island Iced Tea-ra - ígérte Damon, cinkosan rám kacsintva. Long Island Iced Tea. A gyomrom már a névtől hullámvasútra pattant, elég fájdalmas emlékeket ébresztve bennem arról a bizonyos találkozásról a koktélok koronázatlan királyával. Soha többet nem akartam még csak érezni sem a vodka szagát, abban biztos voltam, és a gyomrom is egyetérteni látszott. - De ettől eltekintve, készen vagy? - Tekintetem egyetlen pillanat erejéig találkozott az övével, ami éppen elég volt arra, hogy elgyengüljenek a térdeim. Az a sanda gyanúm volt, hogy semmit nem lennék képes megtagadni attól a hihetetlenül kék szempártól, nem csak azért, mert végre realizáltam, mit is érzek iránta, hanem azért is, mert ez volt a minimum, amit tehettem, azok után, amit megtett értem.
- Hát persze - feleltem könnyedén, és fel is pattantam, hogy megragadjam a bőröndömet. - Azért még visszajövünk, ugye?
- Természetesen - mosolyodott el, miközben kedvtelve figyelte, ahogy az óriási bőröndömmel küzdöm. - Szívesen felajánlanám, hogy segítek, de véleményem szerint fölösleges ekkora koffert cipelned. Nekem van egy kisebb, amiben mindkettőnk cucca elfér. - Éppen abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, a bőrönd kicsúszott a kezeim közül, és a legmagasabb polcról egyenesen a földre zuhant, alig centiméterekkel mellettem csapódva be. - Na látod, szerintem ő is egyetért - nevetett Damon, majd fölállt, és visszatette a táskát a helyére. Én csak a szemem forgattam, inkább figyelmen kívül hagyva elmés megjegyzését, és hozzáláttam, hogy kiválasszak pár ruhadarabot az útra. Ő azonban inkább úgy döntött, némiképp megakadályoz ebben, és közelebb lépett, hosszú karjait a derekam köré fonva.
- Most mérges vagy rám - állapította meg, állát a vállamon nyugtatva. Hiába akartam egy kis távolságot tartani közöttünk, közelsége, jellegzetes illata és forró leheletének érzete a nyakamnál enyhén szólva megnehezítette ezt.
- Nem vagyok mérges - közöltem, miközben tovább hajtogattam a pólóimat. - Mindössze csak megjegyeztem, hogy leszóltad a bőröndömet.
- Biztosan nagyra értékeli, hogy így a védelmére kelsz - viccelődött Damon, majd egy szempillantás alatt maga felé fordított, olyan lendülettel, hogy kis híján felborultunk mind a ketten. Pillantásom szinte azonnal az ajkaira siklott, amelyek csábítóan édesgettek magukhoz, mint mindig. Éppen csak egy kis előrehajlásra lett volna szükség...amit ő meg is tett helyettem. Újból szikrák pattogtak, ahogy ajkaink megint fúzióra léptek, tökéletes szinkronban becézve a másikét. Ugyanakkor sokkal másabb érzést keltett bennem, mintha csodálatosan édes csókjának ezúttal más íze lett volna...aztán rájöttem, miért érzek más bizsergést, mint eddig: mert most az egyszer hagytam, hogy a titkolt érzelmeim, amelyeket oly nagy gonddal rejtegettem előle, megtalálják útjukat a felszínre, s én tehetetlenül belefűztem őket a csókba. Egyszerűen nem tudtam őket többé kordában tartani, de a pillanat hevessége annyira magával ragadott, hogy meg is feledkeztem róluk. Talán ő is érzékelhette ezt az új, mámoros szenzációt, és nem meglepő módon el is tolt magától, gyanakodva mélyesztve az enyémbe csillogó tekintetét. Elkapott a rémület, hogy talán rájött, talán felismerte ajkaim ízében azt a szívszaggatóan gyönyörű, mégis pokolian fájdalmas érzelmet, amit ő csiholt a szívemben.
Azonban a szemébe nézve nem láttam mást, mint zavart és csodálatot, mintha nem tudta volna teljesen felfogni azt, ami történik velünk. A következő pillanatban ajkai újra lecsaptak rám, ezúttal jóval hevesebben, erősebb kontrollal kapcsolva össze bennünket.
- Valami olyan más - motyogta, amikor újra elváltunk.
- Gondolod? - tudakoltam levegő után kapkodva, ártatlan hangsúllyal a szavaimban. Tőle mindössze csak egy gyors bólintásra futottam, mielőtt újra és újra közelebb hajolt volna, hogy újból belekóstolhasson ebbe a varázslatos élménybe, ami kialakult köztünk. Lassan leült az ágyra, engem is magával húzva, s immár úgy csókolt, mintha soha többé nem akarna elengedni, én pedig boldogan adtam meg magamat.
- Pakolnunk néne, ugye tudod? - nyögtem a szájába pár perc elteltével, amikor még mindig ugyanabban a pózban ültünk az ágyon.
- Pakolni? Aha... - sóhajtotta, és már húzott is vissza magához. Tudtam, hogy ha nem állítom le ezt a kicsit sem ártatlan csókcsatát, talán olyat teszek, amit később még nagyon megbánok. Így hát fogtam magam, és drasztikus hirtelenséggel szakítottam el magam tőle.
- Damon! - dorgáltam meg, miután nagy erőfeszítések árán kiszabadítottam magam mágneses öleléséből. - Arról volt szó, hogy elmegyünk, nem pedig arról, hogy újra becsábítasz a bűnbarlangodba.
- Úgy látom, nem is volt semmi kifogása a "bűnbarlang" ellen, Miss Gilbert - kacsintott Damon, aki időközben feltápászkodott az ágyról és veszélyesen közel lépett hozzám. Csak azért rimánkodtam, hogy a kocsonyának tűnő lábaim ne most mondják fel a szolgálatot. - Különben is, tehetek én arról, hogy egyszerűen ellenállhatatlan vagyok?
- Javíthatatlan - motyogtam a szememet forgatva, majd gyorsan elfordultam és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy összepakoljam a piperémet. Csak minél messzebbre tőle, gondoltam, miközben szinte érezni véltem kiéhezetten csillogó tekintetét a hátamban. Fogalmam sem volt, meddig bírom még ezt az ördögi színjátékot.

Or should I give up
Or should I just keep chasin' pavements
Even if it leads nowhere
Or would it be a waste
Even if I knew my place
Should I leave it there

XOXO 

Amíg Damon a foglalást és a szobánk fenntartásának papírjait intézte a lobbiban, addig én unottan lapozgattam a recepción kiállított, különböző reklámanyagokat és prospektusokat, amely különböző múzeumokat, szórakozóhelyeket, látványosságot hirdettem. Egész véletlenül megakadt a szemem egy szórólapon, amelyen a Visit Florence felirat szerepelt. Kíváncsian nyúltam utána, amikor egyszer csak valaki hátulról megragadta a vállamat. Meglepetten fordultam hátra, tekintetemmel a mögöttem álló valakit keresve, és rögtön meg is pillantottam az ismerős recepcióst, Felicty Smoak-ot, aki arcán egy ideges mosollyal fürkészett a pult mögül. 

- Elnézést, hogy zavarom, Miss Gilbert...

- Szólítson Elenának, kérem - szakítottam félbe, mielőtt bármit is mondhatott volna, és egy barátságos mosolyt küldtem felé, remélve, hogy ezzel némileg segítek a zavarán.

- Öööö, rendben van, Elena - felelte hezitálva. Látszott rajta, hogy megdöbbentette a gesztusom. Szimpatikus nő volt, csak talán kicsit túlságosan is izgatott természetű. - Szóval, reméltem, lenne esetleg egy perce rám. Egy fontos dologról akartam Önnel beszélni. - Kíváncsian vontam fel a szemöldököm. A hangja alapján arra gondoltam, valami nagyon fontos és komoly dolgot akart velem közölni, például valami olyasmit, hogy holnap vége lesz a világnak és egész véletlenül én vagyok az egyetlen, aki visszafordíthatja az eseményeket. Az ösztöneim azonban inkább azt súgták, nem kell semmi eget rengetőre gondolnom.

- Velem? - tudakoltam, mire ő hevesen bólogatni kezdett. - Végül is...ráérek, szóval mondja nyugodtan.

- Akkor talán jöjjön beljebb - ajánlotta Felicity, majd felemelte a recepciós pult egy kazettáját, beengedett és a hátsó iroda felé vezetett. Ez kezdett egyre furcsább lenni, sőt, már fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon mit akar tőlem a szétszórt recepciós.

- Üljön le - kínált hellyel, majd ő maga is elhelyezkedett egy fotelban. Én engedelmeskedtem, várva, vajon mit fog mondani. - Ernesto kedveli magát - bukott ki belőle hirtelen. A szemöldököm újfent a homlokom tetejére szaladt, döbbenten pislogva az előttem ülő nőre. 

- Ne haragudjon, de ez mégis hogy jött ide? - kérdeztem, sokkal inkább érdeklődve, mint dühösen.

- Mr. Hale feltűnően kedveli magát...és én, habár tudom, hogy Ön semmi olyat nem érez iránta, majd' megőrülök, hogy tudjam a receptet.

- A receptet? - visszhangoztam hitetlenül. Aztán egy pillanat gondolkodás után leesett, mire is gondolt valójában a recept címszó alatt. - Á, szóval ha nem tévedek, Ön kedveli Ernestot.

- Igen - sóhajtott Felicity, álmodozóan meredve a bézs színűre festett falra. - Már öt éve ismerem őt, még az egyetemen találkoztunk, amikor elsős voltam. Neki köszönhetem, hogy itt tölthetem az egyéves munka-tapasztalat évemet...érti, nemde? És annyira odavan magáért...és én nem tudok segíteni rajta, egyszerűen tudni szeretném, ezt mégis hogyan érte el nála. - Ahogy ránéztem, akármilyen borzasztóan hangzik is, de nevetnem kellett. Látni azt az álmodozó csillogást a nő szemében, azt az odaadást, amellyel Ernesto nevét ejtette ki...túl aranyos volt. Együtt tudtam érezni vele és a reménytelen szerelmével, hiszen ugyanazt az elkeseredettséget láttam a tekintetében, amellyel én is titkon reméltem, hogy egy nap Damon majd képes lesz viszontszeretni.
- Nézze, nem hinném, hogy Mr. Hale akár egy kicsivel is jobban kedvelne engem, mint magát - kezdte Elena -, de úgy gondolom, hogy talán éppen azért nem közeledik, mert olyan hosszú ideje vannak jóban. Azt javaslom, mutassa meg neki egy olyan oldalát, amelyet eddig sosem láthatott, legyen más, titokzatos, és keltse fel a figyelmét.

- Titokzatos? Keltsem fel a figyelmét? - ráncolta a homlokát Felicity, és rögtön felismertem, hogy minden bizonnyal nincsen tisztában azzal, mi fán terem a csábítás. Persze én magam sem értettem hozzá annyira, mint a legjobb barátnőm, Caroline, akinek rengeteg trükk volt a tarsolyában, ha azt akarta, hogy észrevegye egy jóképű férfi, mégis, az ember mindig könnyebben osztogat tanácsokat, minthogy helyrerakja a saját életét. És ez rám úgy passzolt, mint Hamupipőkére az elveszett cipő. - De mégis hogyan?
- Nos, Felicity, attól tartok, nem a legmegfelelőbb emberrel áll szemben - ráztam meg csalódottan a fejem. - Viszont adhatnék egy pár jó tanácsot...Például, használt már kontaktlencsét?
- Öhm...hát, ami azt illeti, már próbáltam, de nem sült túl jól el...mármint, a sebészeten kötöttem ki, azt hiszem - hebegi a recepciós, ijedten pislogva rám. Ajjaj, gondoltam, nem egy könnyű eset.
- Oké, akkor a szemüveg marad. Azonban a haját mindenesetre engedje ki - tanácsoltam. - A kibontott haj mindig jobban vonzza a tekinteteket.
- Gondolja?
- Hát persze - nyugtattam meg. - És legyen természetesebb, mosolyogjon....és a legfontosabb: tegyen úgy, mintha észre sem venné Ernestot. Flörtöljön a szeme láttára, kacsintson rá a csomaghordófiúra, és ragyogjon. Ez a legfontosabb. Bár ha őszinte lennék, én azért még a kontaktlencsét is kipróbálnám a helyében.
- Végül is tehetek vele egy próbát - morfondírozott Felicity. - Köszönöm a tanácsait, Elena. Remélem, hasznosak lesznek.
- Én is - válaszoltam nevetve, amikor hirtelen egy ismerős hang csendült fel a hátam mögött.
- Elena, itt vagy? - A hangot nemsokára egy test is követte, mégpedig az irodába belépő Damon személyében, aki csodálkozva meredt hol rám, hol Felicity-re. - Ha készen állsz, indulhatunk - tette hozzá, várakozóan kinyújtva felém a kezét. Erre rögtön felpattantam, s összekulcsoltam ujjait az enyéimmel, mielőtt hátrafordultam volna, hogy búcsút intsek Felicity-nek.
- Aztán sok sikert! - mondtam, küldve felé egy utolsó mosolyt.
- Viszlát, Miss Smoak! - búcsúzott Damon is, egy szexi kacsintást címezve a recepciósnak, akinek arcai azonnal skarlátvörösre színeződtek, és erősen tartottam tőle, hogy amint kitesszük a lábunkat, ő lefordul a székről. Egy bátortalan biccentést azért kipréselt magából, ahogy fülig pirulva bámult utánunk. Őszintén reméltem, hogy összejön neki, ha az én történetemben nem lehet happy end.

XOXO

Az út csendesnek indult. Valahogy egyikőnk sem volt beszédes hangulatban, ezért amíg Damon az utat kémlelte, én igyekeztem minél többet magamba szívni ennek a csodálatos mediterrán országnak szépséges panorámájából. 

Viszont amikor immár délután felé elértük Toscana lélegzetelállító hegyeit, völgyeit, Damon első ízben megszólalt.

- Voltak már visszatérő álmaid, Elena? - kérdezte hirtelen, egyetlen hosszúra nyúlt pillanat erejéig elkapva a pillantásomat. Meglepődtem a kérdésen, nemcsak azért, mert egy számomra borzasztóan érzékeny témára tapintott rá, hanem mert olyan hirtelen csúszott ki a száján. Mintha ő maga is ilyesmikkel küzdene. Gondterhelt arckifejezése kapcsán könnyen el is képzelhetőnek tartottam.

- Igen, voltak - feleltem végül. - Sajnos még vannak is.

- Róla szoktál álmodni? - vonta fel a szemöldökét Damon, mire én lassan bólintottam. Kár lett volna letagadni az igazságot.

- Olyan, mint egy ébresztőóra, amit nem lehet kikapcsolni - szólaltam meg. - Egy meghatározott időben mindig visszatér, hogy eszembe juttassa a mondanivalóját, amelyet hiába próbálok hát elfelejteni. - Damon arca elkomorodott, de nem vette le a szemét az útról. Látszott rajta, hogy valami bántja, vagy inkább nagyon zavarja.

- Vannak ilyesmi álmaid, Damon? - kockáztattam meg a kérdést. - Ő úgy tűnt, kerüli a pillantásom, de végül még is bólintott.

- Nem nevezném őket rémálmoknak - kezdte. - Sőt, sokkal inkább a maga furcsa módján tökéletesnek mondanám...de, mégis kísértenek, mert tudom, hogy akármi is történik bennük, az sosem lehet az enyém - tette hozzá, és ekkor végre felém fordult. Ó, bár ne tette volna. Kék szemei most a szokásosnál jobban csillogtak, még erélyesebben, kiemelve a bennük kavargó összezavarodottságot. Azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok elfordítani róla a pillantásom, s hogy minden egyes másodperccel egyre jobban és jobban beleszeretek abba az emberbe, aki soha nem fog viszontszeretni.

- Sosem tudhatod - motyogtam, sokkal inkább magamnak, mint neki. - Talán csak meg kéne próbálnod. - Damon érdeklődve vonta fel a szemöldökeit, mielőtt pillantása visszakanyarodott volna az útra, és látni véltem, ahogy egy keserű kacaj kíséretében megrázza a fejét.

Újabb, hallgatással terhes percek múltak el, egészen addig, amíg egyszer csak arra eszméltem fel, hogy immár egy elképesztő szépségű város utcáin gördülünk keresztül.

- Isten hozott Firenzében - olvasta ki a gondolataimat Damon, ahogy lopva rám sandított a szeme sarkából. - Ámulva figyeltem az utcákat, az embereket, az épületeket, azaz mindent, ami csak a látóterembe került. Azonban csakhamar megérkeztünk a hotelbe, ami nem messze volt a centrumtól, így el kellett búcsúznom a kilátástól, melynek helyét a szálloda mélygarázsa vette át. 

- Hagyd a cuccokat a kocsiban - javasolta Damon. - Majd később becsekkolunk. Szeretném, ha megnéznénk a naplementét. Nincs is szebb látvány annál, mint egy igazi firenzei alkony. - Én lelkesen bólogattam, követve őt a felvonó felé. Igyekeztem nem tudomást venni a köztünk létrejött feszültségről, amely azonban úgy tűnt, pontosan azt akarta, hogy észrevegyük. Így aztán újabb kínos csönd burkában sétáltunk be Firenze óvárosába. Elbűvölve bámultam jobbra-balra, nem győzve megcsodálni azt a rengeteg építészeti remeket, amely az utunkba került. Damon ellenben sokkal célirányosabban haladt előre, viszont amikor azt gondolta, hogy nem látom, pillantása mindig rajtam állapodott meg. Aztán hirtelen úgy tűnt, megtört a jég.

- Csodálatos, nemde? - tudakolta mosolyogva. - A legszebb város az egész földön.

- Efelől kétségem sincs - vágtam rá, miközben átvágtunk egy szűk, hosszúkás sikátoron. 

- A Ponte Vecchióhoz megyünk - közölte Damon. - Nincs már messze. - És éppen, mikor kimondta, kibontakozott előttem az Arno folyó csillogó víztükre, amelyet narancsszínűre festettek a lenyugvó nap erőteljes sugarai. Vele együtt pillantottam meg a magát a hidat is, amelyen egyedülálló módon házak voltak felsorakoztatva, szorosan egymás mellé építve. Mindössze egyetlen kis szabad, árkádokkal fedett tér volt a korlátnál, amelyet kilátónak használtak a turisták, pont, ahová Damon vezetett minket.

Csak ekkor vettem észre, hogy a mellettünk hömpölygő embertömegben mennyi boldognak tűnő pár alakja rajzolódott ki. Szerelmes férfiak és nők, akik gondtalanul mosolyogva, kézen fogva sétáltak szorosan egymás mellett. Mintha Damon észrevette volna, hogy kiket bámulok a tömegben, s keze hirtelen, talán nem is olyan spontán, megtalálta az enyémet. Meglepetten pillantottam fel, ahogy ujjai összekulcsolódtak az enyéimmel. Még soha sem fogta meg a kezemet, akárhányszor is mentünk ki az utcára az elmúlt napokban...az valahogy tabunak számított. Mégis, ahogy találkozott a tekintetünk, ő bátorítóan, melegen mosolygott rám, kicsit közelebb húzva magához. Szégyelltem bevallani, de az arcomon újból megjelentek az elpirulás lángjai, s az érzés, amit kezének érintése keltett bennem, olyan volt, mintha újra egy fülig szerelmes kamasz lennék. Pont úgy festhettünk, mint azok a szerelmesek, akik mellett elmentünk, gondoltam. Muszáj volt felsóhajtanom, azt kívánva, bárcsak igaz lenne.

Eközben megérkeztünk az árkádok alá, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a folyón csillogó aranyhídra, s a lemenő nap által kiszínezett, ősi emlékeket őrző város különleges sziluettjére. Damon odavezetett a híd korlátjához, hogy még tökéletesebb legyen a panoráma, s szinte érezni véltem, ahogy valami rejtélye sokból a város helyett inkább engem fürkészik.

- Gyönyörű - leheltem, elfordítva a pillantásomat az elém táruló csodáról.

- Igen, az - felelte ő, megszorítva a kezemet. Csak néztünk egymásra, értetlenül, összezavarodva, mégis, a szemeinek meleg sugarai mégis azt sugallták, hogy ő legalább annyira élvezi ezt, mint én. Ekkor hirtelen közelebb vont magához, és átölelt, egyetlen szó nélkül préselve össze a testünket.

Habár meglepett a gesztus, azonnal viszonoztam a közeledését, karjaimmal gondosan átfonva a hátát. Pár másodperc erejéig maradtunk csak így, egészen addig, amíg ő el nem szakította magát tőlem. Utáltam beismerni, de máris hiányzott közelségének melege.

- Damon...mi lesz, ha mindennek vége? - csúszott ki a számon a meggondolatlan kérdés, mielőtt megálljt parancsolhattam volna neki. 

- Hogy érted ezt, Elena? - viszonozta, és csak reménykedni mertem benne, hogy az arckifejezése nem azért komorult el, mert a lehető legrosszabbra kérdeztem.

- Mi lesz velünk....mi lesz, ha elmúlik a nyár és haza kell mennünk? - Damon tekintete elsötétült, ahogy végighallgatott, és láttam rajta, hogy őrlődik a válaszon. Bizonyára már neki is eszébe jutott ugyanez, csak talán nem azért, mert aznap tervezte újra összetörni a saját szívét, mint én, aki tudta, hogy a búcsú napja egy újabb összeomlás kezdete lesz.

- Nem tudom, Elena - válaszolta, hosszas csend után. Megint csak kerülte a pillantásom. - Szeretek veled lenni. - A szívembe újfent belehasított a fájdalom. - Egészen...fontos lettél számomra. Jobban, mint gondolnád. - Újabb szúrás következett. De akárhogy is próbáltam elhallgattatni azt az idegesítő kis hangot a fejemben, amely az üvöltötte, hogy "Most bevallja, hogy viszontszeret!", az csak nem akart elhallgatni. -  Hogy őszinte legyek, gondolkodtam ezen...és a gondolat, hogy odahaza, Amerikában is folytathatnánk ezt a valamit, ami kialakult köztünk, nem igazán volna ellenemre. - A szívem rögtön dobott egy hátraszaltót szavai hallatán. Ha nem lettünk volna egy turistalátványosság kellős közepén, talán még örömtáncot is jártam volna. Damon Savatore velem akar lenni!, kiáltotta a kis hang a fejemben, és egyszerűen lehetetlennek tűnt nem vele örülni.

- Tényleg? - visszhangoztam halkan, szánalmasan vékony hangon. Ekkor ő végre-valahára a szemembe nézett, megengedve magának egy halovány félmosolyt, miközben újra megragadta a kezemet.

- Tényleg. - Azonban mielőtt bármit is mondhattam vagy csinálhattam volna, ő újra megszólalt. - De ezt meg kell ígérned, Elena, hogy soha nem fogsz belém szeretni, oké? - A föld fordult velem egyet, s az álmaim, amik egy másodperccel korábban is olyan szabadon, boldogan repkedtek a fejemben, egyetlen szempillantás alatt köddé váltak, nekem pedig vissza kellett térnem a rideg valóságba. Ő nem akarta, hogy szeressem. Hát persze, hiszen csak én vagyok ilyen ostoba és sekélyes, hogy beleszeressek. Damon nem szeret engem, és soha nem is akar többet érezni irántam, mint szexuális vágy, vagy barátság. 

Hirtelen minden ridegnek és hűvösnek tűnt. Firenze pazar városa is mintha elvesztette volna varázsát, mintha a jellegzetes toszkán hangulat sem fogott volna már meg....de az a kínzó, reménytelen szerelem, amit az előttem álló férfi iránt tápláltam, nem akart megszűnni. Akár viszonozták, akár nem. És nem láttam más kiutat, mint ugyanazt, ami egyszer már tönkretett: az önzést.

A te szerelmed önző, Elena, szólalt meg Stefan hangja a fülemben, ahogy gondolkodás nélkül elrebegtem a választ.

- Megígérem.

És ezzel hivatalosan meg is ástam a saját síromat.

Should I give up
Or should I just keep chasin' pavements
Even if it leads nowhere
Or would it be a waste
Even if I knew my place should I leave it there
Should I give up
Or should I just keep on chasin' pavements
Should I just keep on chasin' pavements

15. rész >>

Tudom, nem ez életem fő műve, de jelenlegi helyzetemben még ezt is egész jónak mondanám. Haha. A következő rész sokkal érdekesebb lesz, megígérhetem! 

Bízom benne, azért nem csalódtatok, és megtiszteltek pár szóval, egy-egy vélemény formájában. Ha arra nem tartotok érdemesnek, azért pipáljátok ki az Elolvastam boxot. Köszönöm szépen.