Always and forever – 1. Előtörő emlékek

Sziasztok! És már meg is érkezett életem első folytatásos történetének első fejezete, amolyan bevezető jelleggel. Ráadásul nem a tőlem eddig megszokott témájú és stílusú, de azért remélem, tetszeni fog, és érdemesnek találjátok a sztorimat a további olvasásra. Jó szórakozást!

10. század:

Csobb... Csobb... Csobb…

A kisfiú egyre ingerültebben hajigálta a kavicsokat az előtte elterülő tavacskába, ám azok sehogy sem akartak pattogni a vízen. Kivétel nélkül lesüllyedtek egy hangos csobbanás kíséretében, amint a felszínhez értek. Mikor az egész kupac odahordott kődarab elfogyott, a fiú elkeseredetten felkapott egy ágat, és messze eldobta mérgében, majd meg se várva, hogy beleessen a tóba, megfordult, és dühösen pityeregve rugdosni kezdte a legközelebbi fa törzsét.

Addig próbálta így levezetni a feszültségét, míg már nem érezte a lábujjait. Ekkor leült egy nagyobb gyökérre, ami kiállt a földből, és térdét felhúzva, fejét a karjaira hajtva itatta az egereket. Annyira elmerült az önsajnálatban, a haragban, az elkeseredésben, hogy észre sem vette a fák között közeledő alakot, míg az alig pár lépésnyire tőle rá nem lépett egy száraz gallyra, ami hangos reccsenéssel kettétört alatta. Ekkor hirtelen felkapta a fejét a zajra, és szemét törölgetve, ijedten próbálta eltüntetni a könnyeket a szeméből.

Ha egy másik falubéli gyerek az, biztosan kicsúfolja, és mindenkinek elmeséli, hogy bőgőmasina, ha egy felnőtt, csak kellemetlen kérdések áradata után szabadulhat, és ha ne adj isten az egyik szülője… Nos, ez esetben a megszokott verés, amiért ahelyett, hogy otthon segítene a háznál, itt gubbaszt az erdőben, ráadásul sír is, a hálátlan, mintha bizony olyan rossz dolga lenne.

Mikor már többet látott homályos foltoknál, ki tudta venni, hogy az időközben mellé guggoló alak nem más, mint legidősebb bátyja, Elijah. Ettől kicsit megnyugodott, mert tudta, hogy ő lenne az utolsó, aki bántja, vagy beárulja a szüleiknek. De azt azért nem akarta, hogy sírni lássa, még akkor sem, ha ő a testvére, az egyetlen igaz barátja.

A nagyobbik fiú csöndesen nézte öccsét, majd óvatosan a vállára tette kezét, jelezve, hogy mellette áll, bízzon benne, és egyúttal ezzel a mozdulattal igyekezett megnyugtatni őt. Klaus szipogott párat, majd beletörölte orrát egy falevélbe, és kérdő tekintettel pillantott Elijah-ra.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – suttogta értetlenül, kicsit vádlón, amiért nem hagyják békén. Ám azért a lelke mélyén örült, hogy van valaki, aki törődik vele.

- Együtt találtuk ezt a helyet, és mivel mások valószínűleg nem tudnak róla, tudom, hogy ha el akarsz menekülni a többiek elől, általában ide jössz. Ahogy azt is gondoltam, hogy egy tó pont ideális gyakorolni a kacsázást… Hogy állsz? – mosolygott kedvesen, biztatóan a kisfiúra Elijah.

- Egyet sem tud pattanni a kavicsom, Elijah, egyet sem!! – fakadt ki Klaus, és már görbült is lefelé a szája széle.

- Ugyan, dehogynem! Először senkinek sem megy. Próbáld csak újra, segítek! – ajánlkozott a fiú, és kézenfogva öccsét a tóhoz sétált, útközben lapos, kerek kavicsokat gyűjtve.

Klaus reménytelennek ítélve a helyzetet savanyúan figyelte, mit csinál a bátyja, de úgy döntött, megvárja, hogy Elijah magától rájöjjön, mennyire esélytelen, hogy ő valaha is megtanuljon kacsázni a vízen. Úgyhogy vállat vont, és érdeklődve figyelte, mi fog kisülni ebből.

Elijah leszórta az összeszedett köveket, felvett egyet a kupac tetejéről, és kissé lehajolva odamutatta öccsének.

- Nézd, ilyen lapos kavicsok kellenek, ha azt akarod, hogy jól pattogjanak – dugta Klaus orra alá a kezét. – Utána állj be valahogy így, és tartsd így a kezed! Gyere, csináld velem te is! – mutogatta Elijah, hogy hogyan is kéne. Megvárta, hogy öccse hasonló pozícióba helyezkedjen, majd így szólt: - És most koncentrálj arra, hogy a kavics lapos fele lefelé legyen, és dobd el így – magyarázta, és karját kinyújtva elhajította a követ a tó felé, ami szépen pattant hármat, majd lesüllyedt.

Klaus lelkendezve nézte, milyen szépen pattog bátyja kavicsa, majd erősen koncentrálva összehúzta szemét, és hirtelen eldobta a követ, ami egyenesen a vízbe vágódott, és, mily meglepő, azonnal elsüllyedt.

A kisfiú erre mérgesen toppantott, és próbálva elrejteni csalódottságát, mindentudó fejet vágva bólogatott:

- Látod, én megmondtam… - morogta oda Elijahnak.

Aki azonban nem hagyta annyiban. Úgy döntött, hogy igenis megtanítja öccsét kacsázni.

- Hiszen még csak először próbáltad. Nem szoktad ilyen hamar feladni – korholta Klaust, remélve, hogy hathat a büszkeségére, ami talán az egyetlen igazi fegyvere volt a gyereknek. – Próbáld még egyszer, de most ne olyan görcsösen. Csak lazán! Ha hozzávágod a vízhez, akkor persze, hogy elsüllyed – javította öccse technikáját.

Klaus magában morgott, de úgy döntött, csak azért is megpróbálja, így újra felkapott egy követ, és beállt. Már épp készült eldobni, mikor Elijah megérintette a könyökét.

- Állj! Mondtam, hogy lazán. Csak nyugi, öcskös! – szólt rá a maga higgadt stílusában.

A fiú vett egy nagy lélegzetet, igyekezve ellazulni, majd csuklóból a tóba hajította a követ. Az, a várakozásával ellentétben, nem süllyedt le azonnal, hanem pattant egy aprót, és csak utána tűnt el a sötéten fodrozódó vízben.

Erre Klaus diadalmasan kurjantott, és a levegőbe bokszolt örömében.

- Láttad, már majdnem sikerült?! – fordult vigyorogva bátyjához, aki csendes mosollyal figyelte az eseményeket, magában örülve, hogy nem vallott megint kudarcot a kisfiú. Olyan ritkán vigyorgott, pedig Elijah szerette volna, ha ő is boldog, hiszen az egész családjuk az volt. De Klaus valamiért általában inkább mérges volt, vagy komoly. Ám amikor örült, a szeme is nevetett, és bátyja szerette ezeket a pillanatokat.

- Igen, láttam. Mondtam én, hogy menni fog. Csináld megint! – kacsintott rá, enyhe mosollyal a szája szegletében, és egy fának dőlve, kezét mellkasán összefonva figyelte, ahogy Klaus egyre többször próbálkozik.

Volt, hogy pattanás nélkül becsobbant a vízbe a kavics, de már nem szegte a fiú kedvét, sőt, inkább feltüzelte, és kitartóan próbálkozott. Több tucat kavicsot behajigált a tóba, és néhány már kettőt vagy hármat is pattogott. Ekkor azonban Elijah eldobta a botot, amivel időközben játszadozni kezdett unalmában, és odasétált hozzá.

- Tudom, hogy jól szórakozol, de mennünk kéne, mielőtt keresni kezdenek – fordult Klaushoz, aki csalódottan dobott egy utolsót, majd bólintott, és engedelmesen elindult kifelé az erdőből. Eszébe sem jutott ellenkezni a bátyjával, részben tiszteletből, részben, mert hálás volt a segítségért. És persze, mert igaza volt. Megint.

- De azért már egész ügyes voltam, nem? – nézett fel megerősítést várva a bátyjára, mire Elijah komolyan bólintott egyet, és mosolyogva megveregette Klaus vállát.

Így folytatták útjukat a falu felé, a két testvér, csendes egyetértésben baktatva az avarban.

Napjainkban:

Klaus egy belvárosi park szélén, egy vastag platánfa mögé rejtőzve figyelte a kis kacsaúsztatótónál játszadozó gyerekeket, közülük is néhány kisfiú ragadta meg a figyelmét, akik igyekeztek minél több pattanásra bírni a köveket a víz felszínén, mielőtt azok lesüllyedtek volna. Más szóval kacsáztak. Erről jutott eszébe az a rég elfeledett, gyermekkori jelenet.

Idejét sem tudta, mikor gondolt utoljára az átváltozásuk előtti korszakra. A pillanatnyi nosztalgikus elgyengülés, ami most elfogta, teljességgel megdöbbentően hatott rá. Egy kis része, amelyik igyekezett elnyomni az érzékenység, az érzelmek minden ilyen irányú formáját, már ébredezett, készen rá, hogy legyűrje az emlékképet. Ám a férfi egyelőre nem akarta elengedni a pillanat varázsát.

Bár ezt semmilyen körülmények között be nem ismerte volna, hiányzott neki a fivére. Mindig is Elijah állt hozzá a legközelebb, természetesen Rebekah-t leszámítva. Ezért is szerette volna maga mellett tudni. Ám bátyja, nem meglepő módon, megtagadta a karózást, majd koporsóba zárást, ami Klaus bevett módszere volt a családja összetartására, és inkább a hosszas menekülést választotta, ezzel rendesen felbőszítve öccsét.

De bármilyen ügyesen bujkált is Elijah, bármilyen jó kapcsolatai voltak, bármilyen megnyerő és meggyőző tudott lenni, Klaus nem adta fel az üldözését. Állandóan nyomozott utána, megtalálta a megfelelő informátorokat, megölte, akit kellett, sőt, gyakran azt is, akit nem lett volna feltétlenül szükséges, és fáradhatatlanul loholt bátyja nyomában, mindig csak egy lépéssel lemaradva mögötte. Sokszor csak egy hajszálon múlt, hogy Elijah nem egy csinos kis karóval a mellkasában, öccse egyik, külön az ő számára fenntartott, párnázott koporsójában végezte.

Pont ez az ügy hozta ma ide Klaust. Egy régebbi boszorkány ismerőse viszonylag könnyen, rövid kis incselkedő szóváltást és burkolt fenyegetést követően elárulta neki, hogy hol találhatja meg Elijah egyik bizalmasát, aki közvetve ugyan, de biztosan elvezetheti a bátyjához. Így most igyekezett az árnyékban maradni, miközben egyetlen apró részlet sem kerülhette el a figyelmét, ami a parkban, vagy annak közvetlen közelében történt.

Már órák óta ácsorgott a fa takarásában, végig éberen őrködve, mikor egyszer csak azon kapta magát, hogy elterelődött a figyelme a jelenről, és gyermekkorának képei úsztak a szeme elé. Az első döbbenet után, hogy ez megeshetett vele, jött a keserédes érzés, amit az emlék váltott ki belőle. Majd a düh, hogy Elijah nincs ott, ahol pedig lennie kéne. A kényelmes kis koporsójában, két másik fivérük mellett. Nem pedig holmi gyermeteg, nevetséges macska-egér játékot játszani vele, mikor lenne más dolga is. Példának okáért megtörni a vérfarkas átkot, vagy végre eltenni láb alól Mikaelt, vagy megtalálni Katerinát, azt az eszméletlenül idegesítő kis hasonmást. Ehelyett itt kuksol, és mint valami vadászeb, nyomok után szimatol.

Kissé megrázta a fejét, hogy szabadulni tudjon a zsongó gondolatoktól, de azok makacsul ragaszkodtak elméjének legmélyebb zugaihoz. Hiába tudta, hogy így nagy eséllyel elszalasztja aktuális áldozatát, nem tehetett semmit a fejét elárasztó kavalkád ellen. Nem vallott rá ez a szétszórt fegyelmezetlenség, ami még jobban feldühítette. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy még kevésbé tudott koncentrálni. Az ördögi kör…

Ám ekkor, kissé megkésve ugyan, de mégis kiszúrt egy gyanúsan lopakodó, szinte már paranoiásan körbetekintgető vámpírt, aki a késő délutáni, már erősen sötétedő időben is napszemüveget viselt. A hűlni kezdő időben fekete bőrdzsekije és hosszú, sötét farmerja nem keltett volna különösebb feltűnést, de a napszemüveg és a viselkedése meggyőzte Klaust, hogy megtalálta, akit keresett, és eljött a cselekvés ideje.

Így aztán az utolsó halvány kis emlékfoszlányt is mélyre temette magában, szippantott egy nagyot a hűvös, virágok illatával terhes, mégis nagyvárosok félreismerhetetlen mocskától bűzlő levegőből, hogy kitisztítsa tüdejét és fejét, majd támadott. A következő pillanatban pedig a vámpír törött nyakkal, ideiglenesen halott állapotban rogyott az elégedetten csillogó szemű, immár vigyorgó Klaus lábai elé, aki felkapva áldozatát egy szempillantás alatt tovasuhant az alkonyi város kis mellékutcácskáiban.

Alig fél perc elteltével pedig már egy, a város szélén álló, lepusztult kis ház pincéjében ült egy kényelmes fotelban elterpeszkedve, és várta, hogy kikötözött áldozata magához térjen. Lassan, élvezettel kortyolgatott egy pohár whiskyt, egyik lábát a dohányzóasztalon nyugtatva.

Ahogy türelmesen, érdeklődve szemrevételezte zsákmányát, ismét eszébe jutott a parkban rátörő furcsa nosztalgia. Most is érzett bizonyos fokú bosszúságot a pillanatnyi gyengesége miatt, de már sokkal erősebb volt benne a kíváncsiság, hogy mi lehet bátyjával, és a vágy, hogy végre a számára kijelölt koporsóban tudja.

Azt az opciót alapból elvetette, hogy szabadlábon hagyja. Rebekah volt az egyetlen, akivel meg merte tenni, ám legutóbb még húga is visszaélt a testvéri szeretetével, amit a férfi azóta sem bocsátott meg neki, és jelenleg ő is bujdosott előle. Az egyetlen lánytestvére, aki mellett kiállt jóban-rosszban, hálából nem is próbálta megérteni őt, hanem inkább a szerelmet választotta az örök testvéri kötődés helyett. Stefan Salvatore-t, a könyörtelen, mégis szórakoztató Rippert, Klaus, a tulajdon, törődő bátyja helyett.

Tisztában volt a hiányosságaival. Lobbanékony volt, nehezen fejezte ki érzéseit, könyörtelenül gyilkolt meg akárkit, és gyakran hamarabb cselekedett, mint gondolkodott volna. Ám ezt az esetek többségében, noha általában nem éppen úgy tűnt, a családja iránti szeretetből tette. Amit a húga mindig meg is értett. Egészen a legutóbbi incidensükig.

Mikor is kénytelen volt karót döfni Rebekah szívébe, és az egyik koporsóba tenni a testét, a lány saját érdekében. Ha nem így cselekszik, a szerelemtől elvakult vámpír bizonyára még azon a héten meghalt volna. Hiszen, tőle szokatlan módon, gyakorlatilag fittyet hányt az őket fenyegető veszély mértékére, csak hogy Stefannal maradhasson és megvédhesse. Így Klaus, bár utálta látni, hogy húga szenved, és nem állt szándékában őt is leszúrni, egyrészt, mert sejtette, hogy a lányban ez mély nyomokat hagy a testvéri bizalmat illetően, másrészt, mert szerette élve maga mellett tudni, mégis meg kellett tennie, mielőtt még rosszabb eshetőség következett volna be.

Klaus sosem bánta meg egyik testvérének megkarózását sem, mert úgy vélte, hogy szükséges lépések voltak. És bízott benne, hogy egy napon még megköszönik neki családtagjai, hogy ilyen szépen egyesítette őket. Mert hát más út nem nagyon van rá, valljuk be. Az évszázadok során rettentően szétszóródtak, elvesztették a kapcsolatot, nem érintkeztek, nem is törődtek egymással.

A férfi pedig már gyermekkora óta ezt a kényszert érezte legerősebbnek, hogy összetartó, egységes, szerető családja legyen, és a vámpírrá válásukkal ez a vágy csak még sokkal intenzívebb, még égetőbb lett benne. Mondhatni, ez lett hosszú-hosszú létének célja.

Így még jobban mutatja szeretetét, hogy alig pár évvel ezelőtt valamilyen, számára is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kihúzta a karót Bekah mellkasából, és szabadon engedte húgát. Azóta is zavartan áll a szégyenteljes cselekedet megtörténtének miértje előtt. Csupán arra emlékezett, hogy egy éjszaka szokatlanul hevesen itta földig magát, és valószínűleg kábítószerezett is egy kicsit – természetesen nem közvetlen, hanem fertőzött vénából -, majd hajnalra a családtagjai koporsóinál kötött ki, és nekibúsulva bámulta őket.

Aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta Rebekah ideiglenes nyughelyének tetejét, kihúzta a tőrt a lány törékeny melléből, majd két vértasakot utána dobva egyszerűen kisétált a kérdéses pincéből.

Azóta nem látta húgát, ám biztos volt benne, hogy előbb-utóbb keresztezik egymást útjaik. Csak ezért nem kerestette bőszen Rebekah-t is. Tudta, hogy ők még úgyis egyesülni fognak, ha nem is épp ma…

Ekkor azonban mocorogni kezdett a székhez kötözött vámpír, újból magára vonva Klaus figyelmét. A középkorú férfi zavarodottan nézett körül, majd mikor meglátta az ősit, elsötétülő tekintetébe gyilkos düh költözött.

- Engedj el, te mocskos állat! Mi a fenét akarsz tőlem, he? – támadott neki rögtön, noha nagyon jól tudta, mi dolga van vele Klausnak, és ez félelemmel töltötte el. Egyrészt megesküdött Elijah-nak, hogy nem árulja el, másrészt már csak elvből is tartotta volna a száját, hiszen a kifinomult ízlésű, udvarias vámpír már ismeretségük elején kivívta elismerését. Azonban félt, hogy ha kínvallatásra kerül a sor, megtörik.

- Nos, azt hiszem, ez nem egy lehetséges opció – morogta Klaus, ahogy kényelmesen felállt, és nyugodt léptekkel közelebb jött a fogolyhoz. – Ellenben nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen hangnemben merészelj beszélni velem, úgyhogy attól tartok, már most eljátszottad a lehetőséget, hogy értelmes emberek módjára beszélgessünk – csóválta a fejét tettetett sajnálattal a férfi, majd szenvtelenül lenyúlt, és eltörte a kikötözött férfi bal kezének legalább három csontját, mindössze egyetlen apró mozdulattal.

A válasz egy elkínzott hörgés volt, ugyanis a megkötözött vámpír elhatározta, hogy nem adja meg Klausnak azt az élvezetet, hogy még a szenvedésében is gyönyörködhessen. Így összeszorította fogát, és csupán homlokába lógó szőke haja alól küldött utálkozó, gyilkos pillantásokat kínzója felé.

- Szóval… mit tudsz a bátyám tartózkodási helyről, Dacos Uraság? – mosolygott gonoszul Klaus, egyenesen a vámpír képébe, és előre tudta, hogy ez egy meglehetősen véres vallatásnak ígérkezik. Más szóval remekül fog szórakozni…

 Elsőre így ennyit gondoltam. Ha bármilyen, akár pozitív, akár építő jellegű kritikát hagynátok nekem, annak nagyon örülnék, csupán pár szónak is. Köszi, hogy olvastad. Várlak vissza a folytatással! ;)

Következő fejezet >>